Röpke 5 év blogger.hu használat után, úgy döntöttem, hogy váltok, így ha valaki esetleg követte, szerette, az írásaimat, az az alábbi oldalon továbbra is tud követni:
https://davidgergo.wordpress.com/
Vagy facebookon:
https://www.facebook.com/gergodavid.art
Köszönöm az utóbbi időt az oldalnak, és azoknak is, akik olvastak!
Ma ebédszünetben néhány kollégával kimentünk a Hunyadi-térre ping-pongozni. Két asztal van, négyen mentünk. Évek óta nem játszottam, így kifejezetten örültem a lehetőségnek, és egyben izgatottan vártam, ki hogyan fog játszani. Először egy az egyben játszottunk, két asztalon. Spanyol kollégámmal neki kezdtünk az első meccsnek, és közben a mellettünk levő padon két hajléktalannak tűnő férfi aktívan figyelte a játékot, közben meg „szakmai” (vagy legalábis annak tűnő) kommenteket fűztek a játékhoz. Körülbelül a felénél tartottunk, mikor odajött az egyikük, kinézetét tekintve félmeztelen, borostás, kopaszodó férfi, és kérdezte, hogy miért nem pénzben játszunk? Mondtam, hogy ez csak baráti meccs, különben sem játszottunk még soha egymás ellen (és egyébként is én vesztettem), szóval nem sok érvet tudtam volna felsorakoztatni, hogy miért kellene pénzben játszanunk. Eközben ő egy ötszázast tartogatott láthatóan piszkos kezében, és mondta, hogy „pedig csak úgy van ám tétje az egésznek”, majd felhívta a figyelmünket, hogy ő szívesen kihívna valakit. A többiek nem találták túl szimpatikusnak az ötletet. Végignéztem rajta és megszántam. Mondtam, hogy kb. 20 percet játszunk, és utána én szívesen játszom vele egy meccset. Gondoltam annyira vagyok jó játékos, hogy megverjem, aztán a pénzt azért még sem kérem el tőle. Lejátszottuk a kollégámmal a két meccset. Mindkétszer kikaptam, amit többek közt a szélre, az asztalra és a vashálóra tudtam fogni. Ezután két páros meccset játszottunk, melyből mindkettőt megnyertük bolgár kollégámmal. A többiek indultak, és a hajléktalan újra előállt. Mivel sem ütője, sem semmi egyéb nem volt nála, a kollégám ott hagyott két ütőt és egy labdát, majd ők el is indultak. Újra megkérdezte tőlem, hogy mennyiben játszunk? Mondtam, lehet, hogy a ruhám szép, de azért nekem sincs túl sok pénzem. Elővettem a pénztárcám, megnéztem mennyi apró van benne. Mondtam, legyen kétszáz forint. Azt mondta az kevés. Akkor legyen háromszáz feleltem – és újra az aprók közt kotorásztam. Van ott még pénz – felelte – legyen ezer forint. Közben azon gondolkodtam, ha belemegyek, és veszítek, akkor mit fogok ebédelni, ugyanis összesen kb. kétezer-ötszáz forint volt nálam. Olyan mondatokkal próbáltam félig tréfásan elterelni a figyelmét, hogy „nem akarlak kifosztani” – de hajthatatlan volt. Megegyeztünk az ezer forintban. Elkezdtünk játszani, még nem a meccset, csak bemelegítésként. Én szerváltam, semmi komolyság, szép íves labdát adtam, és láttam, hogy nem áll a helyzet magaslatán. Úgy adta vissza, mint egy hat éves kisgyerek. Mondtam neki, hogy próbálja meg ne fölfele ütni, hanem kicsit döntse meg az ütőt, mikor visszaadja. Egyúttal olyan gondolatok kavarogtak a fejemben, hogy ez az ember vagy elmebeteg, vagy velem járatja a bolondját, mindenesetre nem tudtam mire vélni a bátorságát, hogy pénzben akart fogadni. Így játszottunk néhány percig, mikor váratlanul az egyik felívelt labdámat hatalmas üvöltés közepette úgy lecsapta, hogy megmozdulni sem tudtam. Nem tudom melyik volt ijesztőbb, az üvöltés vagy az a felismerés, hogy valószínűleg nagyon is tud játszani, de ettől kezdve én is komolyabban vettem, ő meg majdnem minden második ütésemet lecsapta, kb. 50%-os sikeraránnyal. Elkezdtük a meccset. Én szerváltam. 21-es meccs, ötösével váltottuk a szervákat. Fej-fej mellett haladtunk, egészen 10-10-ig. Minden elrontott labdája után, hangos káromkodásban tört ki, valószínűleg véresen komolyan vette, mert az az ezer forint nekem talán csak egy ebéd ára, de neki lehet, hogy az egész vagyona. Ennek ellenére egy pillanatig sem hagytam magam. Az volt a tervem – mint ahogy már fentebb is említettem –, hogy megnyerem a játékot, de a pénzt nem kérem el. Ha esetleg látnám, hogy nagyon elszomorodik, adok neki egy kis aprót – mégiscsak bevállalta a fogadást. Folytattuk a játékot, és a következő menetekben hibát-hibára halmoztam, ráadásul, még szerencséje is volt néhány csuszával. 19-13-nál tartottunk, az ő javára. Itt már éreztem, hogy nem fog menni, elveszítem a játékot. Gyorsan végigpörgettem újra a fejemben, hogy hol tudok visszafelé gyorsan és viszonylag olcsón ebédelni, és mire átgondoltam, addigra már el is vesztettem a meccset. Gratuláltam neki. Szépen játszott. Mivel tartottam a szavam, odaadtam neki az ezrest. Most legalább tudtok miből sört venni – mondtam neki, miközben láttam, hogy a társa nagyot kortyol a dobozos sörből a padon. Láttam, hogy örül. Ez legalább tisztességes pénzszerzés, megdolgoztál érte – egészítettem ki. Persze azóta megbántam, hogy meggondolatlanul belementem egy ilyen összegű fogadásba, de „költöttem” már el ennél több pénzt is felesleges dolgokra. Úgy indultam vissza a munkahelyemre, mint egy hajótörött. Éhesen, izzadtan, összetörten. Kollégámhoz beugrottam, hogy visszaadjam a labdát meg az ütőket. Ő olyan arckifejezéssel várt, mint aki meg van lepődve, hogy nem történt semmi „bajom”. Nos, valóban. Bennem is felmerült néhány hasonló gondolat, ugyanis kinézetre nem tűntek szentéletű embereknek, de azért mégiscsak emberek. Az ilyen alkalmak megerősítenek abban, hogy a számomra egészen különböző élethelyzetű emberekben is próbáljam ne a helyzetét, a körülményeit, a vagyonát, az elkeseredettségét, hanem az embert meglátni...
Vannak olyan emberek, akiknek a szenvedés mélyebb rétegeit kell megtapasztalniuk ahhoz, hogy bizonyos dolgok belátására jussanak. Az ilyen jellemek úgy haladnak legbensőbb magvuk felé, hogy közben minden oldalról tövisek és szúrós ágak karcolják testüket, mígnem elérkeznek valamiféle belátáshoz, ami által felfrissül szellemük és egyúttal magasabb régióba lép. Mégis felmerül az a kérdés, hogy a szenvedésnek valóban oka van-e? Vagy csak mi próbálunk neki valamilyen okot tulajdonítani, miközben az egész csupán véletlen, vagy a természet felsőbbrendűségének lenyomata. Egyes elgondolások szerint az ember szenvedése nem más, mint lényének tükörképe. A szenvedő ember szenvedő lelket-, a beteg ember beteg lelket hordoz. Azt gondolom túl szigorúak lennénk, ha ezt megkérdőjelezhetetlenül elfogadnánk. A szenvedés legtöbbször valamely hiányból fakad, mégis nevetséges volna, ha azért neveznénk valakit beteg lelkűnek, mert valamiben hiányt szenved. Már azt a kérdést is nehéz megválaszolni, hogy a test betegsége korlátozza-e a lélek boldogságát, vagy a lélek betegsége korlátozza a test egészségét? Az a determinista felfogás, amivel megpróbálunk bizonyos időbeli következményeket feltárni, csupán találgatásokra ad alapot, de arra elegendő, hogy néhány pszichológusnak nevezett „szakértőt” – ilyen címen – foglalkoztasson az állam. A test-lélek dualisztikus elképzelését viszont tegyük félre. Mi lehet az a belátás, ami felé igyekszik a szenvedő? Újra és újra belelép Herakleitosz folyójába, mégis mindig egy kicsit másképp? Vegyük szemügyre: azok a gondolatok, melyek szenvedést okoztak raktározásra kerülnek az emlékezetben. Következőleg, mikor hasonló szituációba kerül az ember – akár tudatosan, de legtöbbször tudattalanul – előhívja magában ezt az emlékképet, mely fel is kínálja neki a cselekvést. Az elme motorikus működése azt mondja: „látod, ilyennel már találkoztunk, már tudjuk minek kell történnie”. Az elme ugyanis nem különösebben szereti a változást. Még a szenvedést is megfelelőnek tartja, ha az a biztos út valamiféle nyugalomhoz. A belátás – amit már fent is említettünk – legtöbbször nem hosszas ok-okozati láncolatok feltárása és megértése, hanem egy egyszerű (érzelmekben is megerősített) felismerés, hogy egy adott szituáció „történhet másképp is”. Ez a „másképp” az, ami egyeseket lelkesedéssel másokat félelemmel tölt el. Utóbbi esetben az a paradoxon áll fenn, hogy a félelem nyújt valamiféle biztonságot, de a félelemmel vegyes biztonságból való kilépés is csak újabb félelmeket generál. Itt kezdődik a szenvedés, és tart egészen addig, míg mélypontra nem jut. Meg kell szüntetnie a félelmet, és ezt csak úgy tudja, ha lemegy a mélyre, az érzelmek legmélyére. Ott felismeri, hogy a biztonság és a félelem bárminemű azonosítása teljesen hibás elképzelés, és hogy a félelem épp azért maradandó, mert az ember a félelem állapotában törekszik a biztonságra. Előbb ki kell lépnie a félelemből a bizonytalanba, és csak utána találhatja meg a biztonságot újra. Ez a bizonytalanba való kilépés legtöbbször teljes önmegsemmisüléssel jár. Az ego tökéletes lerombolása. Az „én” azonosulásnak meg kell dőlnie, ugyanis az „én” és a „betegség” tudatlan összekapcsolása hosszas betegséghez vezethet. Amikor valaki betegségből gyógyul az valójában egy olyan folyamaton megy keresztül, amiben lerombol egy téves én-képet, egy azonosulást. Az „én” és a „szenvedő” nem lehet egy, de mikor azt érzem, hogy a kettő egy, akkor mindkettőt meg kell semmisítenem ahhoz, hogy legalább az egyiktől megszabaduljak. Aki ezt megteszi, az vagy elpusztul vagy meggyógyul – mindkettő az azonosulás felbomlását takarja. Első esetben az „én” szűnik meg, második esetben a „szenvedés” – de a kettő minden esetben kettéválik. A felismerés tehát tanító jellegű, mégha szenvedéssel is jár. Aki ezen az úton bandukol, általában sokkal empatikusabb, mégsem tévesztendők össze azokkal, akik felismerések nélkül választják újra és újra a szenvedés útját. A szenvedés önmagában soha nem cél, de tagadhatatlanul az emberi lét velejárója, és ha már így van, akkor érdemes felismerésekkel ötvözni. Ez is egy út egy mélyebb valóság felé, és sokszor lelkiekben gazdag és értékes embereket formál. Talán nekünk, és legtöbbünknek, a boldogság a legfőbb célja, de a boldogság önmagában létező, így nem tartalmaz felismeréseket sem, csak annyit, hogy ez az a valami, amire vágyunk. Nem kell hát megvetni azokat, akik egy veszélyesebb és nehezebb úton járnak, mert övék a tapasztalat és a bölcsesség. Már ha tapasztalataikat kellő felismerések követik...
Valahol délen volt egy hatalmas tó, úgy hívták a Szabadság tava. Sok mindent hallottam már felőle azelőtt is, de kevesen voltak, akik ne csak hallomásból beszéltek volna róla. Köztudott volt, hogy vize kellemes és frissítő, de – mint mondták – azok, akik beljebb merészkedtek többé soha nem tértek vissza. Hogy legenda-e vagy valóság, én magam jártam utána. Elutaztam a tóhoz, de mielőtt közelebbről megvizsgáltam volna, gondosan körbeérdeklődtem. Ki-ki mást mondott, de egy dologban mindannyian egyetértettek: a szabadság vize oly’ frissítő, hogy ember nincs, aki annál szebbet megtapasztalhat. Kíváncsiságom csak fokozódott. „Ha tehát ennyire frissítő és szép ez a tó – kérdeztem tőlük –, miért nem mentek be ti magatok is, és élvezitek éltető hatását?” Erre tágra nyílt szemekkel néztek rám. „Meg vagy őrülve – mondták –, a tó veszélyes, és aki eddig bement, azt mindet magával ragadta az ár. Megegyeztünk hát – folytatták –, hogy kinyilvánítjuk: a tóba belépni tilos!” Otthon egész nap gondolkodtam. Van valami, ami frissítő és szép, de egyúttal veszélyes az életre. Amit megtapasztalhatsz általa, az épp arra veszélyes, amivel egyáltalán lehetőséged van tapasztalni. Ki van ez találva – mondtam magamban –, én akkor is bemegyek! Másnap újra találkoztam az emberekkel. Meg akarom élni azt a szabadságot, amit ez a tó nyújthat! – mondtam nekik. „Bolond vagy! – felelték – El fogsz pusztulni! Miért nem mégy inkább a partra és csak nézed a hullámokat? Az nem veszélyes. Különben is a tó már körbe van zárva. Ha odamerészkedsz, az emberek gyűlöletét vonod magad után. Átkozni fognak, és remélik, hogy bele is pusztulsz vakmerőségedbe!”. „Ti tehát – vágtam vissza – azért neveztétek el ezt a tavat a Szabadság tavának, mert szabadságotok nem önmagatokban van, hanem rajtatok kívül. Csak az nevezi a tavat a Szabadság tavának, aki rabszolga, mert aki szabad, annak ez is csak egy tó a sok közül.” Láttam, hogy szavaim nem értek célt, átkozni kezdtek és mondták, hogy menjek be nyugodtan, ha jónak látom, aztán vigyen magával az ár. Erre így feleltem: a vakmerő és a bátor egy ideig egy úton jár, de van egy fontos különbség köztük: a bátor visszatér, a vakmerő elpusztul. Hangosan nevettek, de nem jókedvükben. Ott hagytam őket, mert láttam, hogy utunk nem egy irányba halad. Ha valaki szabad akar lenni, azt nem irányíthatják rabszolgák. Másnap a tóhoz mentem, és egy ideig csak néztem a hullámokat, aztán levetkőztem, így álltam ott meztelenül, félelem nélkül. Aztán szép lassan lépdelni kezdtem a köveken keresztül a víz felé. Átmásztam a kerítésen, amit a város lakói építettek, majd lábaimat megérintette egy lágy hullám. Éreztem, hogy lényem eggyé válik a természettel. Igen! Ezt akartam! – mondtam magamban. Aztán észrevettem, hogy az emberek, akikkel előző nap beszélgettem, követtek az úton és a kerítésen túlról figyelik, mi történik velem. Továbbhaladtam. Egyre mélyebbre mentem a vízben, mígnem lábaim már nem értek le, akkor úszni kezdtem. Közben vissza-visszanéztem. Néhány ember arcán félelmet láttam, másokén gyűlöletet, ítélkezést, de bátorítást senkitől nem várhattam. Ahogy úsztam a tó közepe felé, észrevettem, hogy a távolból hatalmas hullámok érkeznek. Megijedtem. Mi van, ha nekik van igazuk? – kérdeztem. Mi van, ha ez valóban csupán vakmerőség? Mi van, ha tévedtem és most tényleg elpusztulok? A kételyek hullámai voltak ezek. Elsodortak, de én tartottam magam. A víz alá löktek, de újra feltörtem. Nem! – ordítottam. Az ember szabadságát nem áshatja alá a félelem! Újra kinéztem a partra, látszólag csodálkoztak, hogy még életben vagyok! Vizet nyeltem, amit hirtelen ki is öklendeztem. „Segítsetek!” – kiáltottam nekik, és közben azon gondolkodtam, hogy ha ez a szabadság, akkor miért van, hogy efféle gyötrelmekkel jár? „Mi megmondtuk Neked! Mondtuk, hogy veszélyes! Nemde figyelmeztettünk? Nem fogunk elpusztulni a vakmerőséged miatt! Magadra vess! – felelték. Elszomorodtam. A hullámok elmentek, de körülöttem valamiféle undorító ürülék jelent meg a vízben. Ocsmány szaga volt, újra gondolkodóba estem. Ez tehát a szabadság! – mondtam, de miért van itt ez az ürülék? Potyogni kezdtek a könnyeim, aztán elhatároztam, hogy nem figyelek az emberek szavára többé, erőt vettem magamon és továbbúsztam. Felszabadító élmény volt, megcsapott a szabadság boldogító érzése, de aztán, ahogy megálltam, valamiért mégis kinéztem a partra. „Mi van, még mindig élsz?” – kérdezték. Erre olyan fáradtság fogott el, hogy azt hittem nyomban elsüllyedek. Lábaim egyre mélyebbre húztak, de erőt vettem magamon és a felszínre törtem. „Segítsetek!” – ordítottam nekik. „A te utad, te választottad!” – felelték. Erre újra megjelent az ürülék. Az elvárásaim bűzlöttek ilyen ocsmányul. Ahogy ezt felismertem, megint úszni kezdtem inkább, de lábaim egyre fáradtabbak voltak, és újabb veszélyes hullámok érkeztek, úgy éreztem nem fogom bírni. A víz alá merültem. A partról annyi látszott csupán, hogy eltűnök a víz felszínéről, így néhány perc múlva nyugtázták, hogy vakmerőségem engem is a pusztulásba sodort. Ellenben, ahogy merülni kezdtem – magam sem tudom hogyan –, egy hatalmas hal gyomrában találtam magam. Mit keresek itt? – kérdeztem, majd körbenéztem. Az hogy valóság volt-e vagy a félelem láttatta velem, nem tudom, de egy fényszerű lény jelent meg előttem. „Helyes-e, hogy itt vagy?” – kérdezte tőlem. Azt feleltem: nem tudom, a szabadság nem lehet helyes, sem helytelen, az csupán van vagy nincs. Erre lágyan megérintette az arcomat és ezt válaszolta: „téged más dolgok sodortak ide, mint a többi embert, a te szabadságvágyad más, a te vakmerőséged más célt szolgál, mint a többieké, térj vissza az emberekhez, és mond el nekik, hogy a szabadság megélését mások gyűlölete teszi gyötrelemmé, a gyötrelem teszi kielégíthetetlenné, és a kielégíthetetlenség vezeti pusztulásba. Aki tehát szabad akar lenni, az előbb győzze le kielégíthetetlenségét, így legyőzi gyötrelmeit és felülkerekedik a gyűlöleten is. Szabad csak az lehet – folytatta – aki ki tud jutni onnan, ahova belépett, aki visszatalál oda, ahonnan elindult. Akkor hirtelen újra a víz felszínén találtam magam, és minden erőmmel úszni kezdtem a part felé. Egy órába is beletelt, míg kijutottam, gyötrelmes erőfeszítések árán. Már senki nem volt ott. Azon nyomban elaludtam. Másnap kora reggel, ahogy kinyitottam a szemem, emberek csodálkozó tekintete vett körbe, és azonnal odahívták azokat is, akik előző nap a vesztemet akarták. Feltápászkodtam és valamiféle frissesség lett úrrá rajtam. „Bontsátok le a kerítéseket!” – mondtam nekik, és ők szó nélkül el is kezdték bontani. „Mesélj, mi történt veled?” – kérdezték nagy tisztelettel. Erre így válaszoltam: „Ti most tiszteltek engem, de tegnap még vesztemet akartátok. A vakmerő bátorrá-, a holt élettelivé, a meggondolatlan hőssé vált. Az elmétek vezet félre titeket. Én ugyanaz vagyok, aki tegnap voltam, de a szabadság keresése közben valamit felismertem. A kerítés nektek csupán arra ad okot, hogy ne kelljen segítenetek azokon, akik bemerészkedtek a tóba, de segítségért kiáltoznak. Akik bementek nem azért pusztultak el, mert a tó veszélyes, hanem mert gyűlölitek a törvényszegőket. A ti gyűlöletetek pusztította el őket.” Nem tetszettek nekik ezek a szavak, így jobbnak láttam továbbállni. Később már csak hallomásból értesültem a dolgokról. A kerítést néha elkezdték lebontani, mégis mindig újra felépítették, sokszor még magasabbra, mint azelőtt volt. A vízpart, ami egykor a természet tökéletes egységének harmóniáját tükrözte, ma már egy mesterségesen kiépített, elhatárolt, stranddá épült át. A tóban ugyan lehet fürdeni, de csak a kijelölt helyen és módon, és aki ezen korlátokat átlépi, azt nem szabadnak, hanem őrültnek nevezik. Én már távol vagyok e vidéktől, de – ha használhatom az ő szavuk járását – egy dolgot azért megtanultam: az őrület tesz némelyeket átkozottá, másokat meg hősökké… az egyiket gyűlölni, a másikat imádni fogják, de bármelyik is legyen rájuk hatással, példaképük lényét nem közelíthetik meg addig, míg le nem bontják a kerítéseket és utánuk nem erednek az ismeretlenbe…
Hol van az a pont, ahol már nem ragaszkodom saját elképzeléseimhez, de nem befolyásolnak mások sem saját akaratukkal?
Mindenkinek van egyfajta elképzelése a világról, egy meggyőződése, mely kétségkívül meghatározza személyiségét, céljait, erkölcsi hovatartozását. Az ilyen elképzelések életutunk tapasztalataiból fakadnak, és midőn minden ember életútja különböző, ezek az elképzelések sokszor szöges ellentétben állnak egymással. Kár volna emiatt hibáztatni bárkit is, mégis azt érezhetjük, hogy a különbségek néha fájdalmasak. Az elképzelések, melyek saját vágyaink és boldogságunk (vagy nyugalmunk) tudattalan megfogalmazásai, minden olyan hatást korlátozóként értelmeznek, melyek megakadályozni próbálják kibontakozásukat. Az elképzelés mindig „valami, aminek lennie kéne” azzal szemben, ami éppen „van”. Ami van, azt nem tudjuk elképzelni, de nem is kell, hiszen itt van, benne vagyunk. Elképzelni valamit, csak a jövő síkján tudunk, és mivel lényünk és elképzeléseink között időbeli különbség van, így mindig valamiféle ideálist, valami szebbet, jobbat, boldogabbat próbálunk magunk elé vetíteni, mint a jelen pillanat (mindezt félelem vagy remény formájában). Egy olyan illúziót, amit „boldogság” néven emlegetünk, és amiért érdemes küzdeni, harcolni, dolgozni. Ellenben, amikor igazán boldog az ember, a képzelet megszűnik létezni. A boldogság pillanatában nincsenek elképzelések, nincsenek vágyak, mert minden teljes és örömteli. Ebből a tapasztalatból formálja az ember azt az elgondolást, hogy a boldogság a legmagasabb rendű dolog, de olyasvalami, amit el kell érni, amiért küzdeni-, harcolni kell. Ugyanis nem jön magától – mondják –, kell hozzá valami, hiszen minden tapasztalat ezt mutatja. Amíg egy adott elképzelés nem valósul meg, addig gyötrelmes, de végül (ha egyáltalán) megvalósul, euforikus érzés. Önmegvalósítás, mint versenyszféra. Az „önmegvalósítás” kifejezés, remekül mutatja, hogy az ember valójában azt akarja megvalósítani, aminek már eleve birtokában van. Miért akarja megvalósítani azt, amivel már rendelkezik? Miért rohan olyan dolog után, ami ott van a zsebében? Nem igaz! – mondjátok. Hiszen bizonyos, hogy rengeteg mindenért meg kell küzdeni, hogy a birtokában lehessünk. Senki nem lesz tudós, vagy festő csak azért, mert valamiféle igazságot felismert, és azt dédelgeti magában, hogy ő már birtokában van ennek a tudásnak. Valóban. De miért akar mindenki „valaki” lenni? Mi a motivációja? Nemde az, hogy valamiképpen egy kicsit boldog lehessen vagy legalább megnyugvásra, biztonságra találhasson? Ebben az esetben, tetteiben vélhetünk felfedezni egyfajta paradoxont. Mivel az elképzelések versenyszférává alakultak, a világ egyik fele lemondott az elképzeléseiről, a másik fele meg kiépítette saját (vagy legalábbis vélt) hatalmi rendszerét, melyben más embereket használ saját elképzeléseinek megvalósításához, olyan ideákkal előállva, melyekkel mások valamilyen módon azonosulni tudnak. Az elképzelések sérülékeny gondolatformák. Előállsz eggyel, és a többi azonnal agyon akarja nyomni. Mi mást tehetne? Hiszen azt gondolja, ha te megvalósítod az elképzelésed, akkor ő lemarad valamiről. Ha támogat, akkor meg alsóbbrendű lesz. Létezhet-e tehát az a pont, ahol már nem ragaszkodom saját elképzeléseimhez, de nem hagyom azt sem, hogy mások elképzeléseinek rabszolgája legyek? Sokan beszélnek valamiféle objektív igazságról, melyhez mérten egyesek tévednek, másoknak igazuk van. Ez a (tudományos) igazság egy olyan mérhetetlenül bonyolult ok-okozati rendszerre épül, melyet jobb híján – mivel nincs energiánk mindent megvizsgálni – el is fogadunk. Az igazság általában az, ami időben beigazol valamit. Az igazság tehát az idő attribútuma. Tegnap még nem volt igaza, de ma már elfogadom. Megnyílt a szeme az igazságra. Olyan igazság viszont, ami (a leglényegesebb dolgokat érinti és) mindenki számára elfogadható, nem létezik. Nem azért, mert filozófiailag ne létezhetne, hanem azért, mert mindenki más életúton jár, és más dolgokat tapasztalt, melyekből más következtetéseket vont le. Lemondani az elképzelésről azt jelenti, hogy lemondok az igazságomról, nem azért, mert már nem tartom igaznak, hanem azért, mert felismertem, hogy mindenki valamiféle igazságot hordoz magában, és mivel az igazságot csak időben mérhetem, nem szükséges, hogy másokra ráerőltessem az enyémet. Az efféle lemondás teret ad, hogy el tudjam fogadni mások véleményét. Megszűnik a másokról alkotott elképzelésem, hogy „milyennek kéne lenniük”, ahhoz, hogy szerethessem őket. Szeretni nem a hazugságot fogom, hanem az embert, aki nem azon az úton jár, amin én. Az igazságért, a békéért nem lehet harcolni. Hogyan akarsz a béke nevében harcolni? Hiszen pont az ellenkezőjét teszed, mint amiért küzdesz. Egyetlen dolgot tehetsz: példával mutatod meg az embereknek, hogy milyennek szeretnéd látni a világot. Az elképzelés önmagába fordul, és ez által teret ad a világnak. Már nem a világot akarom megváltoztatni, hanem önmagamat, mert ez az egyetlen útja, hogy én magam és a környezetem is jobbá váljon. Ha valami nem sikerül, és emiatt szomorúság tölt el, két dolgot tehetek: vagy a világot hibáztatom, vagy feltárom magamban, hogy mi okozhatja ezt a szomorúságot. Túl sok energiát emészt fel a gyűlölet, amivel a világ felé fordulunk. Itt az idő, hogy inkább feltárjuk magunkban az okokat.
A boldogság nem kívül van, nem is a jövőben; itt és most. De akkor miért nem érzem? – kérded.
El kell engednünk azt az elképzelést is, hogy a boldogságnak „milyennek kéne lennie”.
Ha azt kérdezném tőled, hogy mi az a forma, ahogy a szeretetnek meg kell nyilvánulnia, ahhoz, hogy szeretetnek értelmezd, mit válaszolnál? Szükséges-e egyáltalán megnyilvánulnia, ahhoz, hogy szeretet legyen? Hogy az emberi elme a „szeretet” fogalmát értelmezni tudja, először is össze kell kapcsolnia két dolgot: az „én”-t, és a „szeretet tárgyát”. Minden, amit az elme szeretetnek értelmez, nem más, mint valamely „én”-nel kapcsolatos igény. Ha kapunk, akkor ez „az én igényem” a külvilággal szemben, ha adunk, akkor egy olyan projekció, mellyel saját hiányaink alapján megpróbáljuk felmérni egy másik ember igényeit. A szeretet tehát összekapcsol, és mint ahogy látszólag lételeme az egység, úgy tűnik, hogy egyfajta hiányosságra épül. Ez az „én”-re épülő szeretet. Minden, ami szeretet, az belőlem indul ki és hozzám tér vissza, de azáltal, hogy egy elszeparált „én”-ből, egy individuációból manifesztálódik, örökös sóvárgássá válik, mert szüksége van valamire ahhoz, hogy létrejöhessen. Még a legmagasztosabb tett is alá van rendelve, annak, aki által megnyilvánulhat. Ez megkérdőjelez minden erkölcsi értelemben vett „segítséget”, melyben a segítőnek ugyanannyira szüksége van az elesettre, mint fordítva. Akkor hát ki segít kinek? Az elme által generált szeretet fogalom én-központú, így felmerül az a kérdés, hogy mit nevezhetünk valódi szeretetnek? Mert amíg nekem szükségem van rád, ahhoz hogy szerethesselek, addig nem is igazán tudlak önzetlenül szeretni. Meg kell szüntetnem magamban az igényt. Amíg saját igényeimből eredeztetem a szeretetet, addig ki vagyok szolgáltatva a te igényeidnek, és ha neked nincsenek rám vonatkozó igényeid, akkor feleslegessé válok: a szeretet szenvedéssé alakul át.
Itt kezdi felismerni, hogy a szeretet kívül áll azon, ami ő valójában, hogy nincs szüksége az „én”-re, sem arra, hogy a másik igényt tartson rá, vagy, hogy fontosnak érezze őt. A szeretet a szabadságból eredő önálló erőforrás, és mivel a szabadságból ered, nincsenek kötelező megjelenési formái sem. Ahol az „én” megszűnik, ott megjelenik, de hogy ez milyen tettben nyilvánul meg, nem megmondható. Ezért fájdalmas az ego felismerése: a szeretetet nem lehet akarni, sem erőltetni, „én” nem adhatom, mert rajtam kívül áll, nem kérhetem, mert akkor lényegét semmisítem meg. Minden, amit a szeretetért tehetek az annyi, hogy az „én” igényeit felszámolom, lemondok róluk. Megszüntetni mindennemű elvárást. Ez az erkölcsi paradoxon. A szeretet kérdése nem közelíthető meg morális szempontból, mivel szeretni nem lehet sem félelemből, sem kényszerből. Ha kényszerből vagy félelemből teszünk valami „hasznosat”, ugyan a jóindulat látszata fennmarad, de a szív nem nyeri el azt a békét, melyet a szabadság érzése tud nyújtani. Ha viszont saját akaratából dönt mellette, akkor már nem morális-kérdés, nem „én”-kategória, miszerint „valamihez képest hol tartok?”, hanem szabadság-élmény, energia-áramlás, melyben személyiségem nem fontos többé, sem az, hogy a tettem hova sorolandó. Minden analizáló kategória (hogy én jobb-rosszabb, értékesebb-értéktelenebb stb. vagyok) megakadályozza a szeretet kialakulását. Amíg „én” akarok szeretni, addig csak azokat tudom, akik igényeimet valamilyen módon (később vagy akár egyidejűleg) kölcsönösen kielégítik. A szeretet forrását megtapasztalni annyi, mint felszámolni az igényeket, a másokkal szembeni elvárásokat. Önálló erőforrás, mert nem lehet adni vagy kapni, hanem egyszerűen csak megjelenik ott, ahol megszűnik az „én”.
„Azt is mondta (a tanú), hogy egyszer, mikor a nővérek azt hitték, hogy a boldogságos Anya már egészen a halál küszöbén áll, és a pap a mi Urunk Jézus Krisztus testével megáldoztatta, az a tanú a fentebb mondott Szent Klára Anya feje fölött látott egy nagyon nagy fényességet, és úgy tűnt neki, hogy az Úr Teste egy kicsiny és nagyon szép fiúcska volt. S azután, hogy a szent Anya nagy áhítattal és könnyekkel magához vette a Szentséget, amint mindig is szokta, ezeket a szavakat mondotta: „Oly nagy jótéteményt adott nekem ma az Isten, hogy az ég és a föld nem tudnának azzal felérni.”
Nem mondhatjuk, hogy a XIII. század ne bővelkedett volna szent életű emberekből. Celanói Tamás írásaiból Szent Ferenc és Szent Klára életszentsége is fennmaradt a maga tisztaságában korunk számára. Az, hogy a mai ember miket szűrhet le egy középkori, aszkéta, szent ember életéből azt nehéz volna megmondani. Ha mégis megpróbálnánk a kérdést megközelíteni, azzal kellene szembesülnünk, hogy a modern társadalom komplexitása, és elvárásai, semmilyen módon nem állnak párhuzamban azzal az egyszerűséggel, melyet a szent emberek képviseltek. Ennek egyik (oka és egyben) következménye (is), hogy amit az egyszerű ember lát, azt a komplex ember nem láthatja. Persze ez ennél sokkal óvatosabban van megfogalmazva. A komplex ember okosabb az egyszerű embernél, ő más dolgokat lát és máshogy. Például tudja a tv-n a csatornákat váltani és ismeri a sorozatokat is, tud sms-t küldeni, hívásokat bonyolít le, ért az autókhoz, a ruhákhoz, a divathoz, a gasztronómiához, tudja hova érdemes elutazni és azt is, hogy miért, némelyek – a nagyobb lángelmék – még tudományos kérdésekben is helytálló kijelentéseket tesznek. Az ember növekedésre való hajlama az elme és a birtoktárgyak komplexitásában manifesztálódott, melyeknek folyamatos karbantartása gyakorlatilag teljes életenergiáját felemészti. Elmeorientált. Az elme mindig vizsgál, analizál, magyaráz, érvel, összehasonlít, és ennek megfelelően mindent meg is ítél. Hogyan nézi tehát a modern elme egy középkori szent életét? Mindenekelőtt megveti, kineveti, és egyben hányingere van, mert valahol belül tudja jól, hogy ez a rongyokba öltözött, borotvált fejű ember tükröt tart elé, amit viszont ő egyáltalán nem akar látni. Miért akarná? Hiszen ha tisztán szemlélné, az megkérdőjelezné egész identitását. Hogyan reagál tehát? Saját tulajdonságaival öltözteti fel, és elítéli. Hazugságokba öltözteti, mert tudja, hogy ő maga is hazugságokban él, és ha elfogadja, hogy valaha létezett olyan, aki takargatások nélkül a napnál is világosabban ragyogott, akkor fel kellene tennie a kérdést, hogy „követi-e őt vagy sem”. Ha követné, akkor korábbi életvitelének kellene elpusztulnia, ha nem követné, akkor viszont a tisztaságot kellene elpusztítania.
A szent emberek élete valamiképpen feloldhatatlan paradoxont hordoz magában, és csak olyan módon lehet megközelíteni őket, ha egy pillanatra kikapcsoljuk az elme-központúságot. Az elme ugyanis rögtön hasonlítgatni kezd, és önmagát a másik ember fölébe helyezi. Ez a darwini ösztönharc társadalmi lenyomata. Én nagyobb vagyok, jobb, talpraesettebb, életre képesebb stb. Az életben viszont mindennemű szentség irracionális, és nem azért az, mert még nem fejtették meg, hanem azért, mert nem is lehet. A szent ember irracionalitása a komplex ember számára értelmezhetetlen. Itt más módszer kell. Könnyen beláthatjuk, hogy a szent ember érdeme nem önmagában az egyszerűség. Érdeme az, hogy, rá mert nézni a tisztaságra és elfogadta azt. Nem talált ki hazugságokat, hogy a tisztaságot más színben tüntesse fel, és nem talált ki érveket sem, hogy ő miért nem képes befogadni a tisztaságot. De midőn befogadta, rájött, hogy gyökeresen meg kell változnia, nincs más lehetősége. „Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak” (Mt 6, 24) Tulajdonképpen az a tévhit, hogy a keresztény ember, valamiképpen jobb, mint a többi ember, abból ered, hogy a „keresztény ember” fogalmát összemosták a „megtisztult ember” fogalmával. Pedig a keresztény ember nem megtisztult, hanem olyasvalaki, aki vállalta, hogy elindul azon az úton, mely a tisztaságba vezet. Lehet, hogy nem sikerül neki, attól még keresztény marad. A szentek közössége ezen az úton révbe ért. Hazugságok nélkül éltek tisztán. Hazugságok nélkül voltak békések. Hazugságok nélkül voltak együtt érzők. Hazugságok nélkül voltak megértők. Hazugságok nélkül szerettek. Hazugságok nélkül fogadták el a másikat. Hazugságok nélkül imádkoztak. Nem voltak titkaik senki előtt. Ahol viszont felütötte a fejét a hazugság, ott megszűnt az életszentség is.
Szent Klára nemesi családból származott, ugyanúgy, ahogy Szent Ferenc is. A nővérek – akikkel egy kolostorban élt – elmondása szerint együtt érző és csodálatos személyiség volt. A szinte tarthatatlan mértékű böjt (és sok betegség) ellenére mindig türelmes és derűs volt. Az efféle jellemet az elme azonnal párosítja a „szépség” fogalmával. Van valami az emberben, ami a szépségre úgy tekint, mint megszenteltre, és – mint ahogy az elme nem is tehet mást – ezt a szépséget párosítja a szépség tulajdonosával, mely természetesen mérhetetlenül sok félreértésre ad okot. Nem tudni, hogy Simone Martini (kortárs festő) „Szent Klára” című festményét, mely idea vagy írás ösztönözte, de – a kép alapján – nem ruházta fel különösebben derűs ábrázattal. Ezt viszont művésze válogatja. Elég ha összehasonlítjuk Aba Novák Vilmos és Lotz Károly „Árpád házi Szent Erzsébet”-et ábrázoló festményét. Visszatérve, az, hogy mit jelenthetnek a szentek nekünk, ebben a modern társadalomban, még nem válaszoltuk meg. Az egyszerűség önmagában nem vezet sehova. A komplexitás önmagában nem vezet sehova. Bármely korban is éljünk, egy dolgot érdemes szem előtt tartanunk: mégpedig, hogy létezik „tiszta jellem”, és ezt a tisztaságot elfogadhatjuk, befogadhatjuk és hagyhatjuk, hogy átformáljon minket… de ahhoz viszont fel kell adnunk más utakat…
„Azt is mondta (a tanú), hogyha a fentebb mondott Klára úrnő olykor látta, hogy valamelyik nővér kísértéstől vagy nagy bajtól szenved, titokban magához hívta és könnyekkel vigasztalta őt, és néhányszor leborult a lába elé.”
„Csak tüzes és bátor paripát látsz a pályán elbukni,
Fontolgatva kocog célja felé a szamár.” (F. Schiller)
Nem mindenki ugyanonnan indul, és nem is mindenki ugyanoda tart. Egy ideig abban a tévhitben éltem, hogy az ember, ha valamiféle nemes célt tűz ki maga elé, akkor törekvésével önön fejlődését felgyorsíthatja, s ez által a kívánt célt hamarabb elérheti. Nos, tulajdonképpen, ha ez a cél kívül esik azon, melyet realitásnak nevezünk, akkor van is benne némi igazság, viszont legtöbbször a valóságon kívül eső célok olyan illúziók, melyek – a társadalomra nézve – semmi érdemlegeset nem tartalmaznak. Az ember „önmagáért” történő csörtető törekvése – teljes időpocsékolás. Az egyén fejlődése abban rejlik, hogy akaratát mások szolgálatába állítja, és ebben a kiszolgáltatottságban következetesen megfigyeli a dolgok kimenetelét. Vannak, akik azt mondják: „ahhoz, hogy adni tudj, először neked kell, hogy legyen.” Az efféle hazugságokból eredeztethető az a tévhit is, mely a „türelem” fogalmát körülveszi. A türelem azt jelenti, hogy ha valamit akarsz, de akaratod véghezvitelére nincs hatalmad, akkor az a legbölcsebb, ha lemondasz róla. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy minél magasabb rendű egy cél, annál alábbvaló dolog a türelem, de minél jelentéktelenebb egy szituáció, annál magasztosabb-. Ha valaki nem alkalmazza ezt a kettős mércét, akkor könnyen abba a hibába eshet, hogy a türelmet egyfajta „akarat-nélküliséggel” magyarázza, mondván: „a türelem azt jelenti, hogy lemondok az akaratomról”, és midőn ezt megteszi, akarata helyére tátongó üresség és céltalanság lép, mely szüntelenül saját békéjét ostromolja, netán lelkiismeret-furdalást is elindít.
„Sok ember élete fogytáig vár az alkalomra, hogy a maga módja szerint jó lehessen.”
(F. Nietzsche)
A türelmes ember a békét keresi, a türelmetlen a kihívást. Minden, amit fejlődésnek nevezünk az a türelmetlen ember érdeme; minden, ami ellenszegül az ész nélküli progressziónak az a türelmes ember érdeme. A türelmes ember megtagadja-, a türelmetlen ember keresi önmagát (ez utóbbi legtöbbször a külvilágban).[1] Ennek nincs semmilyen erkölcsi vonulata. Úgy egészítik ki egymást, mint a „hegy árnyékos oldala” a „hegy napos oldalát”.[2] A türelem tehát kettős, és míg akadályoz a kibontakozásban, addig haszontalan. Mint ahogy az ember, aki a teljességre vágyik, az árnyékos oldalról a napos oldalra szalad, és ahogy átér, már ott is csak árnyékot talál, úgy a türelmetlennek türelmességet kell tanulnia; és ahogy a napos oldalon ülőnek, aki azt gondolja, semmit nem kell tennie, hogy a fényben maradjon - idővel árnyék borul a tájra; a türelmesnek meg kell tanulnia cselekvő emberré válnia. Az akarat a tettben nyilvánul meg, és az életminőség a tettek összessége. A szándék, mely csak akkor manifesztálódik, ha „adottak a körülmények” – hazugság. Nincs olyan körülmény, melyben ne nyilvánulhatna meg a valódi akarat. A valódi akarat nem a cél elérésének a függvénye, mégis minden esetben a célt szolgálja, így aki nem tagadja meg akaratát (mindenféle jött-ment ember szavára), az előbb-utóbb célt is ér. De türelem, türelem! – ennyit tudok csak mondani, mert ez a leghatékonyabb módszer, hogy a türelmetlenségből fakadó erőket a legnemesebb célokra tudjuk fordítani. Aki nem tud várni, az hosszabb úton jár; de aki nem tud elindulni, az soha nem ér célt.
„Ha kis dolgokban nem vagyunk türelmesek, akkor a nagy álmainkat hiúsítjuk meg” (Konfuciusz)
A szerző oldala: https://www.facebook.com/gergodavid.art
[1] Ha azt kérdezed, hogy melyik ér előbb célt, akkor méltán konstatálhatod, hogy türelmetlen vagy.
Vannak, akik semmiben nem hisznek; vannak, akik meg mindent elhisznek. De van-e köze az igazságnak ahhoz, hogy egyes emberek mit hisznek bizonyos dolgokról? Mi a hit mértéke és hol a határa? Meddig bízhatunk az emberek őszinteségében és honnantól gondolhatjuk, hogy – még ha akaratlanul is, de – félrevezetnek bennünket? Aki bízott, azt kijátszották, aki őszinte volt, azt kinevették, aki szeretett, azt eltávolították. Ma már sokszor azt sem hisszük el, amit a két szemünkkel látunk; máskor meg olyan dolgokat hiszünk el, melyeket utólag mi magunk is nevetségesnek tartunk. Az igazság ezek felett áll; nekünk csak elméletek maradnak, amin kicsinyes vitákat folytathatunk, egymást marcangolva, a másikat győzködve. A vita az elme halála. Az elméletek azért vannak, hogy feltárják a világot számunka, nem azért, hogy meggyőzzenek bennünket. Ilyenek az idegenek és a róluk alkotott elméletek is… Az igazság mindig a hit felett áll.
Izsak-D Kráter
Egyes feltételezések szerint az Apollo-program nem zárult le a 17. küldetést követően. Az eredetileg 20 küldetésre tervezett űrkutatási program 1962-1972 között zajlott le kettős céllal; egyfelől az ember Holdra juttatásának céljával, másfelől a hidegháború által generált Szovjetúnió és az Egyesült Államok közötti űrverseny kiéleződése miatt. A 17. küldetést követően a NASA pénzügyi okokra hivatkozva törölte a további küldetéseket – bár egyesek szerint – titokban ezeket is végrehajtották; sőt olyan bizonyítékokkal tértek vissza a Holdról, melyeket jobbnak láttak eltitkolni a nyilvánosság elől. William Rutledge az Apollo-20 (állítólagos) parancsnoka 2007-ben hozta nyilvánosságra a kutatás eredményeit…
Ez a vég nem a kezdet,
Nem csak egy kép ez az űr,
A Kármán-vonal, épp
Hogy egy percre volt a határ.
Nem titok ez, de a végén
Majd kiderül, hogy
Mit talál, aki
Egyszer a Holdon jár.
Én vagyok, aki benn vagyok,
Akiben zajlik a zűr,
Lehet dicsőség vagy a szégyen vár.
Nem tévedhet, aki nem menekül,
Azt mond, aki vagy, amit éppen gondoltál.
Túl nagy a tér, csak egy pont vagy az űrben,
De középpont mégis, ami mindent lát.
Túl nagy a kétely, hogy csak a képzelet szülte,
Néha a valóság más, mit az ember vár.
Szelenográfia,
Ott van a kráter, a mágia,
Ez a tudomány biztos nem békét szül.
Nem csak a tegnap
Benned a holnap is itt van,
Aki tudja, az mégis jobban tűr.
Nézz szét ez a város
A Holdon a vámos,
Miért kérdezi tőlem: „merről jössz”?
Aki nem fizet,
Annak az ismeret is csak
Bálvány, találmány, semmiség
Aminek úgyis ellenszegül.
Túl nagy a tér, csak egy pont vagy az űrben,
De középpont mégis, ami mindent lát.
Túl nagy a kétely, hogy csak a képzelet szülte,
Néha a valóság más, mit az ember vár.
Túl nagy a tér, csak egy pont vagy az űrben,
De középpont mégis, ami mindent lát.
Túl nagy a kétely, hogy csak a képzelet szülte,
Néha a valóság más, mit az ember elhisz,
De van, amit nem mer. A félelem is rég megszokássá vált.
„Azzal, hogy az ember ilyen dolgokon gondolkodik, gyakorlatilag elvezetődik egyfajta természetfeletti atmoszférába, anélkül, hogy ennek tudatában lenne - Olyan dolgokon gondolkodni, melyeknek nincs túl sok realitása, nem azért mert kizárhatjuk létezésüket, hanem pont azért, mert nem találkozunk velük nap, mint nap. Felmerül a kérdés, hogy érdemes-e egyáltalán kérdéseket feltenni? Vagy jobb inkább a tudatlan érdektelenségben maradni, melyben az elme minden egyes embert meghaladó gondolatot kérdés nélkül kizár. Véleményem szerint a kérdések válasz nélkül is fejlődést idéznek elő, mert a fejlődés nem egy adott válasz felismerése, hanem maga a keresés. A keresés az ismeretlenben…”
Roswell
1947. július 2-án Új-Mexikóban Roswell városában egy azonosítatlan repülőtárgy zuhant le. Pár nappal később a RAAF (Roswell Army Air Field) bejelentette, hogy egy UFO csapódott be, és négy földönkívüli testet találtak a becsapódás helyén. Egy nappal később megváltoztatták az álláspontot és azt mondták egy meteorológiai léggömbről van csak szó. A rejtélyes esetet követően megalapították a Majestic 12 nevű szervezetet, mely az eset kutatását és feltárását tűzte ki célul, titkos kormánytagok és bennfentes emberek részvételével – többek között tagja volt Roscoe Henry Hillenkoetter is, egykori CIA vezető. A lezuhant gépet a Nevada-ban található 51-es körzet nevű katonai bázisra szállították további kutatás céljából. Későbbi amerikai elnök J. F. Kennedy állítólag összetűzésbe keveredett mind a CIA-val, mind a Majestic 12 csoport tagjaival, mert nyilvánosságra szerette volna hozni (többek között) az UFO-kutatással kapcsolatos eredményeket is. Milton William Cooper, aki a haditengerészet hírszerző parancsnokságán bizalmas beosztásban dolgozott később így emlékezett vissza: "Azon a napon - amikor rájöttem, hogy a Haditengerészet Hírszerző Hivatala részt vett J. F. Kennedy meggyilkolásában, és hogy a titkosszolgálat ügynöke, aki a limuzint vezette, lőtte fejbe Kennedy-t, azzal a szándékkal távoztam - engedély nélkül - szolgálati helyemről, hogy soha nem térek vissza” Cooper azt is említi könyvében, hogy Kennedy ultimátumot küldött a Majestic 12-nek, hogy „ha nem teszik ők maguk rendbe a dolgokat, akkor ő fog rendet teremteni”. J. F. Kennedyt 1963. november 22-én meggyilkolták.
Az élet kezdet és vég,
Tér és idő, láncra vert szabadság.
A halál néha áldás, néha szerencsétlenség
A reménységre épül minden valóság.
Miért pont én?
Miért pont így?
Miért lett most mindenki ellenség?
Miért volt jó?
Miért volt vér?
Miért kell ez a céltalan versengés?
Élettér, éltették,
Élt, mégis minden most véget ér.
Miért volt jó?
Miért pont így?
Miért pont én?
(instrumentális)
Egy szürke szín világlik a sötét hídon át,
Nem értem, hogy honnan jön a fény.
Nem hiszem, de látom, mert a szemem nem ver át,
Vagy csak képzelem azt, ami tény?
Képzelet ez vagy a tény?
Az ember néha változik,
És a változásban ébred,
De a legjobb mégis úgy élni,
Hogy az életet csakúgy éled.
Amit minden nap,
S minden éjjel, a legjobbnak érzel.
Lehet, hogy minden percünk tévedés,
De a percek is elmúlnak,
Az emlékek ezrei
Idővel elhalványulnak,
Én meg állok csak némán és nézek,
Hová vezetnek az évek…
A Hold és a Föld beszélgetése
Hold: Miért vagy olyan szomorú, miért sírsz úgy, drága Föld?
Föld: Hát nem látod? Nem látod mi folyik itt? Hogy itt a Földön, hogyan viselkednek az emberek? Életet adtam nekik, tápláltam és felneveltem őket, most meg elpusztítják egymást, és velük együtt engem is. Miért csinálják ezt?
Hold: Ne szomorkodj. Nap fivéred és én mindig oltalmazón tekintünk rád. Szeretetünk nem szűnik terhed alatt sem, tarts ki, mert míg te kitartasz, addig az ember is kitart. Soha nem szűnik meg a szeretet a világból, mert ha egy pillanatra is megszűnne, már rég megsemmisült volna minden.
Föld: Szeretet, én már rég nem tudom mi az.
Hold: Szeretet az, ami a terheid alatt is felemel és boldoggá tesz, a szeretet az, ami megszentel téged, és minden rajtad élőt.
Föld: Segítsetek rajtam! Mert nem tudom, meddig bírom… (elkeseredetten)
Hold: Ne szomorkodj! (átkarolja a Hold) Mindezt az ember is tudja… az ember is tudja… ezért fogjuk túlélni… mindannyian.
Nem gyűlölhetem, mert amíg gyűlölöm, addig félek tőle. Nem szerethetem, mert amíg szeretem, addig sérülök általa.
Minden ember életében vannak olyan személyek, akikkel hosszútávon képtelen együttműködni. Nem azért, mert kevésbé toleráns, vagy –befogadó lenne, mint a többi ember, hanem azért, mert olyan körülmények, események, szituációk alakulnak ki az adott személyek közt, melyekből semmilyen más kiút nem lehetséges, minthogy az ember hátat fordít és elsétál. Talán egyesek úgy vélik, hogy ebben nincs semmi különleges, mások meg azt mondják, hogy a súrlódások ellenére is érdemes fenntartani egy kapcsolatot, mert hát úgysem lehet minden tökéletes. De itt nem a tökéletesről beszélünk, és még csak nem is a szerelem mulandóságáról. Emberek vagyunk, és mindannyian kerülünk döntéshelyzetbe. A döntés viszont minden esetben az „én” megnyilvánulása a világban. Aki sodródó jellem, az ebben nem vesz részt. Nem dönt, hanem mindig felette döntenek, és ezzel ő tökéletesen elégedett. Nem vállalja a veszélyt, mert a választás felelősséggel jár, a rossz döntés meg rossz körülményeket is eredményezhet. Mindannyian tudjuk, hogy nincs olyan döntés, melyben ne lenne benne a rosszabbra fordulás lehetősége. Ez teljesen természetes. A sodródó ember élete ugyan veszélytelen, ugyanakkor unalmas is. Valójában csak azon emberek képesek nagy baklövéseket elkövetni, akik – valamilyen módon – vállalták saját döntéseik következményeit. A tisztelet azonban nem morális értelemben-, hanem a tudatosság szintjén jár.
Az emberi döntések és kapcsolatok erkölcsi értelemben is rengeteg kérdést felvetnek. Azt a döntést, mely más emberek környezetét, és élethelyzetét megváltoztathatja, úgy hívjuk, hogy hatalom. Hatalom, mert mások ennek a döntésnek a kiszolgáltatottjai. Nem csoda hát, hogy a gyenge ember tapad a hatalomhoz, mert fél, hogy annak híján megsemmisül. Ha te magad erőtlen vagy, akkor legalább azon eszközöket használd fel, mely által erősebbnek tűnhetsz. Az ember korlátlansága ilyen értelemben csupán látszat. „Az ember, aki bármit megtehet” – gondoljuk, és közben vonzódunk hozzá, és arról álmodozunk, hogy mi is hasonlóvá váljunk, vagy legalább a közelükben lehessünk. Tisztelgünk neki, és félelemmel vegyes üdvözléssel meghajlunk, mert úgy érezzük, hogy felettünk áll. Vedd el az ilyen embertől mindenét, és meglátod valódi jellemét! Azt gondoljuk, hogy a pénzzel nagyobb szabadságot és több lehetőséget teremtünk, holott könnyen lehet, hogy csak további láncokat kovácsolunk magunknak. Mert aki megtapasztalta a hatalom ízét, az többé nem képes lemondani róla. Akit úrként kiszolgáltak és még a cipőfűzőjét is bekötötték, az könnyen hozzászokik az ilyenhez, és azt gondolja, hogy jár neki. Mi meg úgy tekintünk rá, mint aki döntéseivel (és a sors áldottjaként) elérte az életet, melyről mi csak álmodunk. A kényelmes, szabad, és más emberek által is csodált, boldog életet. De ez a kényelem, ez a szabadság, ez a boldogság és ez a szeretet csupán látszat, és csak addig tart, amíg van olyan ember, aki figyeli. Amíg van olyan, aki vállalja, hogy bekösse a cipőfűzőjét, aki szereti addig, amíg a hatalom pozíciójában van. Amikor viszont eltűnnek a kamerák, a tömeg, akkor csak fáradtan a székbe roskad, és görcsösen gondolkodni kezd, hogy hogyan hívja magára újra a figyelmet.
Döntéseink két szinten jelennek meg: emberi kapcsolataink szintjén, és életcélunk szintjén. Ha az egyik nem szolgálja a másikat, akkor konfliktusok keletkeznek. Ha az életcél az emberi kapcsolatok felett áll, akkor az hatalmaskodó. Ha az életcél az emberi kapcsolatokat szolgálja, akkor az nemes. Ha az emberi kapcsolatok az életcélt szolgálják, az gyümölcsöző. Ha az emberi kapcsolatok az életcélt csorbítják, az bomlasztó. Döntéseink minden időben saját akarat-megnyilvánulásaink. Dönteni tehát annyit jelent, mint az adott szituációban feltárni, hogy ki vagyok „én”. Valamit helyeselni, vagy elutasítani, valamit támogatni, vagy félretenni, szeretni vagy gyűlölni, mind-mind olyan megnyilvánulások, melyek végérvényesen feltárják, hogy kik is vagyunk valójában. De nem kell mindenről dönteni. Csak azokról a dolgokról kell, melyek emberi kapcsolatainkat vagy életutunkat valamilyen módon érintik. A többi vélemény az ideák, meg az utópiák világába tartoznak. Saját lényünk egyben legféltettebb kincsünk is, épp ezért személyes felelősségünk, hogy ebből a kincsből gyémántpalotát vagy látszatvilágot építünk-e.
Ha szeretem, akkor szabadon engedem, de ha félek elengedni, akkor el fog hagyni.
Ha viszont könnyen elengedem, akkor mi a bizonyítéka, hogy szerettem?
Azon gondolkodtam, hogy a bizalom vajon milyen összefüggésben van a hittel? A szeretet és a bizalom feltétlenül összekapcsolódik-e? És vajon, az engem is sokszor gyötrő bizalmatlanság, mennyire fakad saját jellememből, vagy éppen mennyire egy intuitív rálátás egy hazugság-mentes valóságra? Talán közösen állíthatjuk, hogy a fenti kérdésekre elég nehéz választ adni, de azért valamely állandóságot mégis megfigyelhetünk a bizalom és a bizalmatlanság állapotaiban. Először ahogy keresgélni kezdtem, azt vetettem górcső alá, hogy az a bizalmatlanság, mely függetlenségre törekszik, mennyiben tekinthető szeretet nélküli állapotnak. Leonardo da Vinci – már ha az idézet valóban tőle származik – azt mondja, hogy „a tapasztalat igazolja, hogy aki nem bízik semmiben, az nem csalatik meg soha.” Ennek igazságtartalmát nem érdemes túl sokat firtatni, mégis felvet néhány további kérdést. Vegyünk egy olyan személyt, aki mindenfelé és mindenki felé végtelen bizalommal, és teljes nyitottsággal közelít. Nem nehéz kitalálni, hogy az ilyen emberrel mi történik előbb-utóbb. Tapasztalatai révén ráébred, hogy a bizalomnak és a vele (látszólag) párosuló hitnek külön kell válnia, ugyanis a világ nem csak igazságokból áll, és ha nem akarunk maradandó sérülések áldozatai lenni, akkor az igazságokat meg kell tudnunk különböztetni a hazugságoktól. Ebből kifolyólag felismerhetjük, hogy nem hihetünk mindenben, de azért bízhatunk mindenben. Talán paradoxonnak tűnhet, de menjünk tovább ezen a szálon, és kapcsoljuk be a szeretet kérdését is a témába.
Albert Einstein – de ezt végülis bárki mondhatta volna – azt mondja, hogy „ahol szeretet van, ott nincs átverés”. A szeretet egyik ismérve tehát a kölcsönös őszinteség, az igazság egymás felé történő megnyilatkozása. Itt viszont akárhogy is nézzük, megfordul a dolgok menete, ugyanis a szeretet azt jelenti, hogy feltétel nélkül megértjük a másik embert, és el is fogadjuk az ő megnyilvánulását. Ebben az esetben a szeretet előbb történik, mint a hazugság, és mivel a megértés előbb történik, mint a megnyilatkozás, így nincs szükség hazugságra sem. Mi szükség volna a hazugságra, ha biztosan tudnánk, hogy a másik ember képes elviselni (és megérteni) az igazságot is? A hazugság abból a félelemből ered, hogy azt gondoljuk, hogy a másik ember túlzottan gyenge. Ezt manapság egy olyan ömlengős mondatba burkolták, hogy „azért hazudtam, mert nem akartam fájdalmat okozni” – pedig az ilyen cselekedet vezet ahhoz a katasztrofális felfogáshoz, hogy a hit magasabb rendű, mint a bizalom, és ez által a (látszat) igazság magasabb rendű, mint a szeretet. Ebből kifolyólag mindenki jó embernek akar tűnni, és az kevésbé számít, hogy milyen is valójában, mert a „jó ember” lett az, aki szeretetre méltó, és nem az, aki minden körülmények között őszintén kinyilatkoztatja az igazságot. Lao-ce mondja, hogy „az igaz szavak nem kellemesek, a kellemes szavak nem igazak” - mert a látszat fontosabb, mint az igazság, és ha a látszat egy ideig kellemes érzéseket kelt, akkor az ember valamiért magasabb rendűnek véli az igazságnál, mely – kétség kívül – fájdalmat is okozhat. A szeretet próbája a fájdalom, és valójában csak az lehet képes valódi szeretetre, aki képes befogadni a fájdalmat is. A világ rendje felfordult, és ez a felfordult állapot lett az új rend. Szeretni, ma, azt jelenti, hogy elfogadom, hogy hazudsz, holott szeretni, azt kéne, hogy jelentse, hogy elfogadom, bármit is teszel. Da Vinci kiábrándultsága és pesszimizmusa ebből fakad: ha te magad sem vagy képes felismerni saját hazugságaidat, akkor hogyan lennénk képesek kölcsönös bizalomban élni? Nincsenek egy szinten. Hiszen az egyik azt akarja, hogy minden áron őszinte legyen hozzá, a másik meg azt, hogy elfogadja az ő hazugságait és azzal együtt az ő látszatvilágát. Da Vinci hátra lép kettőt, és elfordul – nem akarja a hazugságot. Nem hisz már neki, hiszen úgy lát át rajta, mintha kristálytiszta üvegen keresztül nézne, de azért bízik, mert bízni akar az őszinteségben, ugyanakkor tudja jól azt is, hogy ez már nem rajta múlik. A bizalom tehát nem hit, hanem annál több: szeretet, mert a szeretet átlát a hazugságon, mégis bízik benne, hogy egyszer még bizalommal feléje fordul, és összes fájdalmát és nehézségét őszintén megosztja vele is, hogy letehesse azt a hatalmas terhet, melyet a hazugságokkal magára vett. Ez a Krisztusi megváltás kulcsa. Befejezésül egy szép idézettel szeretnék búcsúzni a Kishercegből (Antoine De Saint-Exupéry): „ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból.”
Megjelent, első, Labirintus című könyvem! Sok szeretettel ajánlom minden olvasómnak!
„A labirintusok a különböző kultúrákban más-más jelentéssel bírtak. Néhány helyen egyféle beavatási út volt, melyben a lélek az útvesztőben való barangolás útján, megpróbáltatások közepette, végül a labirintus közepébe ér, és magasabb tudatállapotba kerül. Ez az élet, illetve az ember sajátos küzdelmének egyfajta analógiája. Bolyongunk, keresünk, gondolkodunk, harcolunk, és végül elérkezünk a középpontba, ahol önmagunkra találunk; ilyenkor rendszerint életünk új utakra lép, egy magasabb dimenzióba; ez a fejlődés alapja. Valójában mindegy, mit keresel életed során, mindegy, hogy mi számodra a boldogság forrása, mindez független attól a ténytől, hogy a keresés az emberi lét egyértelmű velejárója és hogy a keresés által megélt szenvedés és boldogság lehet egyedül fejlődésünk mozgatórugója. Ez a lélek útvesztője, a Labirintus. Erről szól a következő történet, mely a legenda és a történelem határára, Thészeusz és saját személyes életünk ötvözetéből pedig az idő és az időtlenség egységének furcsa homályába kalauzol minket…”
A Labirintus c. könyv egy misztikus beavatástörténet. András, a történet főhőse saját útkeresése során egy érdekes világba csöppen, ahol különböző megpróbáltatások és találkozások nyomán kezdi feltárni életének jelentősebb összefüggéseit. A történetben vegyül a mitológia, a történelem, a pszichológia, a vallás, és olyan dolgok boncolása, melyek talán legtöbbünket foglalkoztatnak, ahogy – önkéntelenül is, de – feltesszük magunkban a kérdést: „vajon mit is keresünk mi itt ezen a bolygón?”. András, a Labirintus tekervényes folyosóin járkálva olyan személyekkel is találkozik, akik egész más korban éltek, nevük mégis beivódott az emberiség emlékezetébe. Találkozhatunk Ádámmal és Évával, Daidalosszal és Thészeusszal, Erik H. Eriksonnal, de a beszélgetések során – többek közt – felcsendül Sigmund Freud-, Rudolf Steiner-, Edgar Cayce neve is. A Labirintus hátterében egy titokzatos ősz hajú ember áll, aki különböző eszközökkel egyengeti András útját, majd végül olyan információkat tár hősünk elé, mely lényegében változtatja meg az ő élettel kapcsolatos látásmódját…
A könyv megrendelhető az alábbi linken (e-könyv és nyomtatott könyv formában is)
Van valami az ember természetében, mely folyton valamiféle elérhetetlen felé törekszik. Egyfajta hiányállapot ez, egy vágy a teljességre. Valami, ami most nem vagyok, de lehetnék, vagy leszek. Minden esetben a jövőről szól. Az ember törekvése a kiteljesedésre, mely ezernyi színárnyalatában megjelenhet. Ez a vágy hajtotta Jácintot is a tudás megszerzésére, a tudás, mely gondolta, elolthatja szomját; a tudás, melyet, ha elsajátít, megszerez, akkor övé lehet a teljesség, amit minden ember megtapasztalni kíván. Az erdőben barangolt, mikor egy kis tisztáshoz érkezett. A nap melegen sütött, az ég gyönyörűen kék volt, és az egész rét az emberi szemnek hihetetlen színáradatban pompázott. A virágok mellett sétált gondolataiba merülve, de kérdéseire nem talált választ. Egy pillanatra megállt, és a virágokat kezdte szemlélni. Jácintok voltak. Gyönyörű szép, kék jácintok. A látvány örömmel töltötte el. - Ha én olyan virág lehetnék, mint amilyenek ti vagytok – mondta – talán nem is lenne semmi vágyam – Megérintette a kis virágokat, és finom, friss illatukat is magába szívta – A nevem ugyan a ti nevetek, de engem mégis hiány gyötör. Mintha belőlem elveszett volna valami, ami bennetek meg van. – úgy beszélt, mintha választ várna a virágoktól, de azok csak makacsul álltak egy helyben és semmi jelét nem adták annak, hogy közölni szeretnének valamit. – Talán az ember túl sokat beszél – folytatta, aztán hirtelen egy kéz érintését érezte a vállán. - Amíg a teljességre vágysz, addig nem lehetsz teljes! – mondta egy hang. Nem nézett hátra, de érezte, hogy a kéz nyugtatóan megpihen a vállán. - Hát akkor mit kellene tennem? Mit akarsz, mit tegyek? A kérdésekkel egyidejűleg eltűnt az érintés, de mire megfordult, már a titokzatos személy is eltűnt. - Ki lehetett ez? – kérdezte magától, aztán gondolkodni kezdett a hallottakon. „Az ember boldog akar lenni, mert nem boldog. Az ember gazdag akar lenni, mert nem gazdag. Az ember jó akar lenni, mert nem jó. Az ember tudásra szomjazik, mert keveset tud. Az ember hinni akar, mert hitetlen. Az ember egészséges akar lenni, mert beteg. – Hirtelen a földre rogyott – Én nyomorult! – folytatta kétségbeesetten – Én boldog, gazdag, jó, bölcs, egészséges és alázatos hívő akarok lenni, mikor boldogtalan, szegény, rossz, tudatlan, hitetlen és beteg ember vagyok. – sírva fakadt. Néhány perc eltelt, aztán lassan feltápászkodott és újra a virágokat kezdte nézni. Ugyanúgy álltak, és ugyanolyan büszkeséggel figyelték Jácintot, de olyan érzése volt, mintha most szólnának hozzá. „Ó, Jácint. Virág vagy te? Folyton beszélsz és tanítasz. Letépsz és ültetsz. Szerzel és elveszítesz. Birtokolsz, aztán elengedsz. Hiszel és hitetlenkedsz. Jót akarsz és rosszat teszel. Rosszat akarsz és jót teszel. Teljességre vágyódsz, mert azt gondolod nem vagy teljes. Tudni akarsz, hogy taníts, de úgy tanítasz, hogy nem tudsz. Mikor leszel virág Jácint? Mikor leszel valódi virág?” – A hangok ugyan belülről jöttek, mégis a virágoknak tulajdonította őket. Könnycseppek gördültek le az arcán. - Milyen igazuk van a virágoknak – mondta elérzékenyülve – Mit akar a virág? Mit akarhat egy virág? – rövid szünetet tartott – A virág nem akar a Mennybe jutni, mégis mennyei, nem akar jót tenni, mégis jót tesz, nem akar friss lenni, mégis friss, nem akar szép lenni, mégis szép, nem akar felnőni, mégis nő, nem akar tanítani, mégis tanít, nem akar beszélni, mégis beszédes. A virág nem ítél, nem ellenkezik, nem uralkodik, és nem tanít ezek ellenkezőjére sem. Az ember ítél, ellenkezik, uralkodik, aztán később azt tanítja, hogy „ne ítélj! Ne ellenkezz! Ne uralkodj!”. Az ember nem virág, de talán az lehet egyszer. – Aztán hangosan nevetni kezdett. – Már megint kezded? – kérdezte magától tréfálkozva – Miért élünk mi folyton a jövőben? Miért törekszünk folyton az elérhetetlen felé? – aztán újra elkomolyodott – De, ha csak egy percre is virág lehetnék, akkor többé már nem akarnék virág sem lenni…
Sosem rejtettem véka alá azon véleményemet, miszerint minden ember egyfajta mágus, aki saját sorsa felett rendelkezhet. Habár ahogy saját életünk felett végigtekintünk, azt gondolhatjuk, hogy vagy nem vagyunk elég jó mágusok, vagy, hogy vannak olyan mágusok, akik nálunk sokkal erőteljesebben érvényesítik „varázserejüket”. Aki elégedetlen saját mágiájával az rendszerint olyan emberek alá sorolja be magát, akit többre tart; akinek ha a nyomába szegődik, talán ő maga is olyanná válhat, mint mestere. Ha megtanulja a módszereit, talán ő is rendelkezhet azzal a varázserővel, ami neki megadatott. Korlátlanul rendelkezhet saját sorsa felett – ez a célja. Ezért könyveket kezd olvasni és gyakorlatokat végezni. Pozitív-pszichológia, agykontroll, meditáció és egyéb módszerek, és mikor meg van a tudás, akkor érzi, hogy „valóban”, kezdi irányítani a sorsát. A gondolat varázsereje ez. Megváltoztatni a gondolkodást, megszüntetni a negatív gondolatokat. Ez az aszketizmusnak egy szellemi síkon történő megnyilvánulása. A mágus, aki megtagadja önmagát azért, hogy sorsát jobbra fordítsa, és miután sorsát jobbra fordította, mint tanító elmondja másoknak is, hogy hogyan válhatnak olyanná, mint ő. Az ilyen félemberek ugyan sikeresek, de mivel saját lényük megtagadása által jutottak a végtelen pozitív gondolkodáshoz, minden sikertelenséghez kapcsolódó eseményt a negatív gondolatoknak, a sikertelen „gyakorlatnak” tulajdonítanak, és ez óhatatlan ellenségük. Olyan, mint aki birtokában van egyfajta tudásnak, de van egy másik tudás, amitől folyamatosan tartózkodik, mert tudja, hogy az is valóságteremtő erő. Ezt remekül szemlélteti a magyar nyelv: fél-elem, vagyis félelem. És ezt persze a tudással, melyet magukba szívtak könnyedén elkendőznek, mert – mint mondják – nem a félelem miatt kerülnek el valamely állapotokat, hanem azért, mert tudják, hogy mi a jó számukra. Az effajta módszerek fogalmi használata viszont kétségkívül összekapcsolódott a siker fogalmával. Mert – ha törvényszerűen gondolkodunk – akinek sikerült megszabadulnia a negatív gondolatoktól, az pozitív gondolatai révén meg „kell”, hogy teremtsen magának egy olyan valóságot, mely felidézi benne a rég elvesztett Paradicsomi állapotot – és ha ez a valóság valamiért nem teremtődik meg, akkor valamit rosszul csinál, akkor még mindig ott vannak azok a fránya negatív gondolatok, melyek továbbra is ellenségesek a kiteljesedésben. Persze ez inkább a nyugati ember problémája, mert a nyugati ember cselekvésre teremtetett, keleten viszont elég, ha egy fa tövében ülve töltöd el egész életedet. Ezért kapcsolja össze a nyugati elme a „megvilágosodást” a sikerrel, és ezért fontosabb neki a pozitív gondolat a „gondolat-nélküliség”-nél (bár valószínűleg ez utóbbit el sem tudja igazán képzelni). Vajon el tudunk-e képzelni egy olyan életet, mely tökéletes boldogságban telik, de folyamatos sikertelenség és szenvedés övezi? A boldogságot önmagában a szenvedés-mentességben keressük, és mint mondjuk a szenvedést a negatív gondolatok teremtik meg, továbbá azt, hogy a megvilágosodott élet egyenlő a boldog élettel, mely a pozitív gondolatokban nyilvánul meg. Ez a lét végtelenül leegyszerűsített megfogalmazása, mely persze az efféle európai embereknek, mint amilyenek mi vagyunk, elegendő ahhoz, hogy kérdések nélkül vonzalmat érezzünk az adott praktika iránt. Ezáltal a gyakorlatban történő kiteljesedés megalkotja azt a hierarchiát, mely úgymond megfellebbezhetetlen valóság: az a mester, aki sikeres, aki nem szenved, akit nem érnek sorscsapások, aki mindig mosolyog és nem gyötrik negatív gondolatok. Ha látod, hogy a mester szenved, akkor azt gondolod alacsonyabbrendű… szánalmat kelt. Hogyan lehetne ő a mester, ha ő szenved, én meg nem? Látom magam előtt a tanítványok értetlenségét, ahogy Jézus halálfélelemben imádkozik Istenhez a Getsemani-kertben, azt kéri, „ha lehet” ne kelljen beteljesítenie ezt a tragikus sorsot, de mégis mondja: „legyen úgy, ahogy Te akarod”. A mai ember talán azt kérdezné Jézustól: hát miért nem voltál olyan pozitív hatással a környezetedre, hogy tanításoddal az egész zsidóságot magaddal ragadod, hogy Pilátust is meggyőzöd saját igazságod és hatalmad felől? Azért kérdezné ezt, mert a mai ember a nagyságot összekapcsolja a pozitív erőkkel, így a sors lényege minden tekintetben leredukálódott a boldogság és szenvedés-mentesség fogalmára. A sors sokkal több, mint a boldogság. A sors a szeretet megnyilvánulásának kifejeződése, melyben, mint mágus: irányítóként és szereplőként is részt vehetsz. A sors lényege ez: nem megváltoztatni a körülményeket, hanem az adott körülmények közt kinyilatkoztatni a szeretetet. A szeretet kinyilatkoztatása mindig magával vonja a sors elkövetkezendő lépcsőfokait is, de vajon szükséges-e ennek elibe mennünk? Mi – nagy büszkeségünkben – a sorsunkat akarjuk megváltoztatni, holott még csak azt sem tudjuk igazán, hogy mi az a szeretet…
Meggyújtotta a gyertyát és leült a földre. Volt valami egészen magával ragadó abban, ahogy a földön ülve ezt a kis lángot figyelte. Ünnepi hangulata volt, habár még nem volt nagyon mit ünnepelnie. Advent. Eljövetel. Ezek a szavak kavarogtak a fejében, de a szavak nem igazán jutottak el a szívéig. A világ kiölte belőle – gondolta, de most nem haragudott a világra sem, csak nézte ezt a gyertyát, ahogy békésen ég. Pamacs, a kis cica jött be az ajtón, és a lábához dörgölőzött.
- Kis Pamacs! – mondta neki, és kezével simogatni kezdte – Milyen könnyű neked! Neked mit sem kell foglalkoznod a világgal, és látod, én így szeretlek, hogy te mit sem törődsz az egésszel.
A cica úgy figyelt, mintha értené a szavakat, erre ő így folytatta.
- Ha más nem is hallgat meg engem, most neked mondom el. Te mindig figyelsz, mikor beszélek hozzád. – kezébe vette a cicát – Szóval… Nemsokára Karácsony lesz… de mennyi sok Karácsonyon túl vagyunk már? Emlékszem gyermekként mennyire vártam. Minden nappal, ahogy egyre közelebb kerültünk hozzá, én este csak néztem ki az ablakon és álmodoztam. Mennyire szép is volt. Néztem, ahogy hullik a hó, napközben játszani és szánkózni mentünk, mennyit nevettünk, Istenem. Édes- és ártatlan napok voltak ezek, és most ahogy ezt a gyertyát meggyújtottam újra felidéződtek bennem a régi szép emlékek. Te ugyan nem érted ezt, de igaz barát vagy, mert meghallgatsz engem – mondta és közben kedvesen megsimította a macskát – Ahogy felnőttünk minden megváltozott – folytatta –, mintha elveszett volna az ünnep, mintha megváltozott volna a világ, pedig csak mi változtunk meg. Mégis mikor meggyújtom ezt a gyertyát, olyan mintha egy pillanatra újra gyermek tudnék lenni, mintha az ünnep azzal támadna fel, hogy én gyermekké változom. Mert a felnőttek dolga az ajándékvásárlás, a gyermekeké meg az ünneplés. Ünnepelni ajándékok nélkül… – egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából – Tudod… – folytatta és közben a kis cicát nézte – Az emberek ilyenkor folyton azt kérdezgetik, azon gondolkodnak, hogy milyen ajándékot kellene venniük, vizsgálják, hogy mennyi pénzük marad, azt gondolják szeretetük annál nagyobb, minél több pénzt költenek valakire. Pedig a valódi ajándék a szív ajándéka, és szív nélkül a legdrágább ajándék sem ér semmit – a cica most a fejét könnyeden a kezébe fektette, mint aki meg akarja vigasztalni – Ó, de a világot megváltoztatni kell-e egyáltalán? Minek erőlködni és próbálkozni? – kérdezte most hangosan – Hiszen nem az-e a szeretet, hogy úgy fogadom el a világot, ahogyan van? – csend honolt a szobában a költői kérdés után. Csak nézett maga elé, és simogatta a kis Pamacsot; egyfajta melankolikus érzés kerítette most hatalmába – Mit is beszélek… hiszen valahogy meg kell tanulnunk adni… – Rövid szünetet tartott, majd letette a macskát és újra a gyertyát nézte – Nincs itt senki. Ez a vallomás most szóljon a lángnak, a lángon keresztül meg annak a gyermeknek, aki valaha én voltam – mondta könnyeden – Talán felnőttem én is, és minden megváltozott körülöttem, talán már nem vagyok olyan jó, nem vagyok olyan türelmes, kedves, megértő, és nem tudom olyan ártatlansággal szemlélni a dolgokat, mint gyermekkoromban. De azért az a gyermek, aki álmodozva nézett ki az ablakon, az a gyermek talán még mindig itt van bennem valahol – közben a cica kiment a szobából – Mit tudhatnak erről az emberek? – újra könnybe lábadtak a szemei – De felnőni nem rossz dolog – folytatta – Csak a felnőtt tanulhat meg igazán adni, de ahhoz, hogy tisztán tudjon adni, ahhoz fel kell ébresztenie magában azt a gyermeki ártatlanságot is, mely az idők során kiveszett belőle. Talán ez az eljövetel… Ez a gyermek eljövetele. A gyermek megszületése mi bennünk. – rövid szünetet tartott – Talán ez az ünnep… amit várunk…
Kopogtattak.
- Ki az? – kérdezte.
Egy kedves barát lépett be az ajtón. Ő gyorsan elfújta a gyertyát és könnyes szemmel üdvözölte az érkezőt.
- Indulnunk kell! Nemsokára bezár a karácsonyi vásár! – mondta az érkezett.
Ő meg csak nézett maga elé.
- Indulnunk kell – mondta ő is lassan, és bizonytalanul felállt, de közben még a gyertyát nézte, ahogy a füst felszáll az eloltott láng helyéről – Igazad van! Felnőttünk… ideje, hogy menjünk – szemeit eltakarta, hogy barátja ne lássa a könnycseppeket, közben meg kabátot és sapkát húzott.
Pamacs a konyhába szaladt, ők leoltották a villanyt és együtt léptek ki a ház ajtaján
Zenekarunkkal elkészült "Ősz" című számunk, mely korábbi "Ősz" című bejegyzésem vizuális és hangi megjelenéseként is értelmezhető. Fogadjátok szeretettel! Reméljük tetszik! Szép napot mindenkinek!
Szöveg:
"Ahogy magányosan sétáltam az erdő szélén, Gondolataimba merülve az élet kérdésein töprengtem. Vajon mi is az? Az elmúlás… az újrakezdés… az összeomlás… a felépülés. Minden a természet rendje, És minden rend természet szerinti, Ahogy a természet szívébe van írva, úgy az emberébe is…
Boldogság és szenvedés, magány és együttlét, Hol a lét határa, és honnantól határtalan? Minden az idő kezében van… de ha idő nincs? Akkor mi marad? A jelen? Vagy az sem? Örökös változás? Halál? Talán… Az évszakok maradnak… Elmúlás és feltámadás."
Bizonyára már veled is előfordult, hogy borongós hangulatban keltél. Kinyitod a szemed és felmerül a kérdés, hogy „miért?” Vajon mi értelme lesz ennek a napnak? A reggelek a legnehezebbek. Mindegy mennyit alszol. Ha keveset, nyűgös leszel, ha sokat, akkor fáradt. Keresd meg azt, ami ebben a napban szép lesz! – mondják – Igen, lásd meg a nap szépségét! – Én meg kinézek az ablakon, felhős az ég, fúj a szél. Kilenc óra. Három hete nem dolgozom. Megszűnt a szerződésem, és amit felajánlottak, ahhoz nem volt kedvem. Én döntöttem így. Inkább nézem ezt a borongós időt… és még így is azt érzem, hogy van valami magasztos ebben az őszi fásultságban, van benne valami szép.
A Bazilika környékén sétáltam. Turisták mindenfelé, egyébként az utcák a szokottnál üresebbek. Délelőtt van, mindenki dolgozik. Én nem. Én csak sétálok. Mi mást tehetnék? Aztán azt kérdezem magamtól, meddig lehet ezt így csinálni? Mindig azt gondoltam, hogy az élet azért van, hogy azt csináljuk, amit szeretnénk. Én sokáig nem azt csináltam, mégis elvoltam… most azt tehetném, amit szeretnék, és most hogy megadatott a lehetőség, alábbhagyott a lelkesedés. Könyvet írok. Már majdnem kész, de én csak sétálni szeretnék. Nem is tudom, miért. Az emberektől félek leginkább, mégis éjjel-nappal azon vagyok, hogy őket figyeljem. Milyen jó is… csak figyelni. Mintha ott sem lennék, csak hallgatni és figyelni, aztán elkapni egy-egy tekintetet. Egy-egy széplány mosolyát, nevetését. Ilyenkor azt érzem, hogy „talán mégis látnak. Nem is vagyok annyira jelentéktelen”. De ez a tekintet, csak egy pillanat. Egy ismeretlené, akit valószínűleg soha többé nem látok. Ilyen pillanatokból áll az élet. De nincs nagyon miért panaszkodnom. Minden rendben. Ősz van. Hétvégén ragyogó napsütés volt, ma meg sok felhő és erős szél. Azon gondolkodom, hogy ha az időjárás változékonysága a természet velejárója, akkor ki róhatná fel az embernek, hogy egyik nap borús a hangulata, másnap meg majd kicsattan a jókedvtől. Az meg, hogy melyiknek állítunk „emlékszobrot”, rajtunk múlik. Sose voltam híve a pesszimizmusnak, de annak sem, hogy a valóságtól teljesen elrugaszkodva szemléljük a világot. Tudom, hogy a felhők mögött végtelenmód süt a nap, de én néha csak a felhőket látom. Nem ér el a nap melege. Mondd, hogy az én hibám, de hisz’ ilyenek a szemeim. Van, biztosan, akinek jobb, aki még a felhőkön is képes átlátni és a felhőkön keresztül is képes megérezni a nap melegségét. Én nem. Ez a természet rendje és a természetnél nem vagyok erősebb. Az ember valahogy úgy lett megalkotva, hogy akkor látja élete értelmét, ha valamilyen jelentőségteljes szerepet tölthet be. Ahol ő maga is azt érzi, hogy hasznos, és mások is azt mondják rá, hogy hasznos. Ha ő magát hasznosnak érzi, de senki nem tartja őt hasznosnak, vagy ha mindenki hasznosnak tartja, de ő maga nem érzi magát hasznosnak, akkor minden céltalan és erőltetett lesz. Nem egyen múlik tehát, és ha nem egyen múlik, akkor én megteszem azt, amit megtehetek, a többit meg a sorsnak ajándékozom. De nem a világot kell megváltani. Hiszen hasznos lehetnék bárhol, bárkinek… és mégis… látod?
Ősz van. A falevelek szép lassan lehullnak a fákról. Szürkébb lesz minden. Borongósan továbbsétálok. Minden rendben. Nincs miért felszólalnom és nem is lehet. Erre figyelmeztet az ősz: akiket szeretek, azok számára legyek hasznos. A többi felett úgysem lehet döntésem… majd a sors rendezi… Szép napot!
Lassú könnyed mozdulattal nyúlt az óra felé, ahogy az álomból visszatért a valóság kiábrándító létállapotába, megtörölte szemeit, majd megnézte mennyi az idő. „Ez nem lehet!” – dörmögte magában, gyorsan kipattant az ágyból és a mosdó felé vette az irányt – „Miért nem szól ez a szerencsétlen óra, ha beállítom 6:20-ra?” – kérdezte magától kiábrándultan. Gyorsan lezuhanyozott, majd reggelit csomagolt magának. „Ilyen egy szerencsétlen napot! Miért pont ma? Mikor 8-kor megbeszélésem van?” A reggeli kávét – mely nélkül nehezen tudta volna elképzelni a napot – a nagy kapkodásban véletlenül felborította az asztalon, melynek egyértelmű következménye egy törött pohár volt, amit mérgesen ki is hajított a sarokban álló kis kukába. Az ing, amit aznap fel akart venni gyűrött volt, de idő hiányában vasalásról szó sem lehetett. „Szép vagy!” – mondta magának kissé cinikusan a tükörbe, és közben a nyakkendőt igazgatta, hátha azzal legalább kicsit el lehet takarni a gyűrött ruhadarabot. Pár perc múlva már az utcán sétált, már ha azt sétálásnak lehet nevezni. Nehezen tudta eldönteni melyik a vállalhatóbb: egy kiizzadt, lihegő, gyűrött inges, zavarodott, de mégiscsak keveset késő ügyfél vagy egy szolidan, úri módon érkező barátságos kliens, aki – minden bizonnyal – elnézte az órát, és másfél óra késéssel érkezik a megbeszélésre, ami persze – látszólag – őt a legkevésbé sem zavarja. Az előbbi mellett döntött és a rohanás eredményeként a buszt – mellyel a tárgyalás helyszínére kellett volna mennie – pontosan tíz másodperccel késte le. „Rohadj meg!” – üvöltötte a kedvesség legkisebb jele nélkül a tovahaladó busz után. Pár pillanat múlva leintette az első taxit, ami épp arra járt és bevetette magát a hátsó ülésre. „A Batthyány térre! Ha lehet, mielőbb!” – utasította a sofőrt, aki azzal a mozdulattal be is állt a dugó kellős közepébe. „Hányra megy Uram?” – kérdezte a sofőr barátságosan. „Már elkéstem, nem szólt az a rohadt óra reggel… Miért van ez mindig így? Ha valami fontos ügye van az embernek, ahova időre kell mennie, akkor ilyen szerencsétlenségek történnek!” „Van ilyen!” – mondta a taxi sofőr szórakozottan, ami persze hősünket a legkevésbé sem hatotta meg. Tizenöt percbe is beletelt, míg a Margit-hídon átkecmergett a taxi a dugóban, majd a Fő utcán a Batthyány-tér felé vette az irányt, miközben ő meg zsebét kezdte el tapogatni és villámcsapásként érte a felismerés, hogy otthon hagyta a pénztárcáját. „Nem hiszem el! Nem hiszem el! Biztosan itt kell lennie, csak valahol a táskában.” – legalábbis ezzel próbálta nyugtatni magát, egészen addig, míg nem vált teljesen egyértelművé, hogy a pénztárca bizony nincsen nála. Nem szólt a sofőrnek. Ahogy odaértek és a sofőr szelíden a számlálót kezdte nyomogatni, kipattant az autóból és elrohant. A taxisofőr vérmérséklete szerint viszonylag higgadtan kezelte a tényt: „fussál csak, te paraszt!” – mondta neki félvállról, majd szép lassan továbbgurult az autóval. Ezt persze ő nem hallhatta, mivel már a Vám utcában nyargalt tovább, ahol végre megérkezett a tárgyalás helyszínére. Idegesen nyomkodta a kapucsengőt, mire végre Terka – aki a cég titkárnője volt – kinyitotta az ajtót. „Nem lehetett volna egy kicsit gyorsabban?” – kérdezte szinte ordítva a hölgytől, vagyis inkább az ajtófélfától, mivel Terka közben már álmosan a reggeli kávéjához sétált a konyha felé. A lépcsőházban felfelé igen nagy hiba lett volna, hogyha nem csúszik el az egyik lépcsőn és hangosan nem átkozza el az egész lépcsőházat, így ennek is meg kellett történnie, mire végre felért az iroda ajtajához. Az ajtó persze zárva volt, melyre hősünk erős ajtódörömböléssel reagált. „Terka!” „Terka, Te… Te…” – nem fejezte be most a mondatot. Lassan kinyílt az ajtó. „Nem lehetne gyorsabban vonszolni azt a nagy seggedet?” Terka értetlenül nézett maga elé, és mivel ő is a nyugodtabb embertípusok közé tartozott, így nem emelte fel szavát a sietősen érkező kolléga ellen, inkább egy keresztkérdéssel botránkoztatta meg hősünket, aki erre még jobban felkapta a vizet. „Hogy-hogy ilyen korán?” – kérdezte. Ő meg, mint a mennydörgés, úgy reagált: „Ó, hogy csapna beléd a villám, hogy lehet ilyet kérdezni, mikor tudod jól, hogy a kanadai cégvezetővel, ma 8-kor van a találkozóm! Melyik szobában van?” – Terka értetlenül nézett, mire ő megismételte a kérdést. „Azt kérdeztem, hogy melyik szobában van?” Terka zavartan belenézett a naptárba és újra az érkezettre pillantott. „Imre, ma kedd van, szerdára beszéltétek meg a találkozót!”. Ő meg csak döbbenten állt. „Mi?” – kérdezte egészen kihűlve. „Azt mondtad… nem… nem ma?” – gyors pillantást vettet ő is a naptárra, majd a telefonjára, hogy ellenőrizze a dátumot, majd nagy lélegzetet vett. „Nem ma…” – mondta most már ő is bizonyosan, majd hirtelen kivirágzott az arca. „Imádlak Terka! Tudod, hogy mennyire imádlak? Te vagy a legjobb titkárnő, akivel valaha találkoztam” Terka zavartan oldalra lépett, hogy örömében a nyakába ne ugorjon Imre, ez a furcsa kolléga, aki egyik pillanatban még gyűlölni-, a másik pillanatban meg már imádni tudott valakit. De Imre mégis odaugrott és ölelgetni kezdte a titkárnőt és csókokkal záporozta. „Ó, hogy lehettem ilyen balga? Hiszen kedd van! Hát azért nem csörgött az óra reggel!” – mondta nagy örömmel. Terka zavartan nézett maga elé – már megszokta, hiszen nem először történt ilyesmi. Hősünk meg most egészen megbánta, hogy úgy kapkodott reggel a kávéval, hogy nem vasalta ki nyugodtan az ingét, hogy elátkozta azt a szerencsétlen buszt, hogy elfutott a taxisofőrtől, hogy a kapucsengőben Terkával ordibált, hogy ilyen hangosan dörömbölt az ajtón… - mindezt miért? A semmiért. Megbánni megbánta ugyan – már ha azt az érzést megbánásnak lehetett nevezni, amit ő érzett – de ezt nem tette szóvá, mert mégsem tudott elszakadni attól a kérdéstől, hogy „na de mi lett volna, ha mégiscsak szerda van?” Ilyen apróságokkal gyötörte magát és sok más vele- és mellette élőt is, mert nem ismerte fel, hogy ezzel az örökös sietséggel és idegeskedéssel mennyit árt a környezetének. Nem ismerte fel, és nem is ismerhette fel, így minden alkalommal elkövette ugyanazt a hibát, mivel mindig volt min idegeskednie és mindig volt hová sietnie. Enélkül talán nem is lehetett volna élet az élet. De hogy ezzel a sietséggel haladt-e is valamerre, az örök rejtély marad. Ez a kérdés azonban nem is igazán foglalkoztatta Imrét, kedves kis barátunkat, így megmaradt az örökmozgók csillapíthatatlan tenni akarásában, melyben minden korlátozó tényezőt, mely sietségét bármely formában visszatartotta, az ördög egyfajta megnyilvánulásaként értelmezett. Így teltek napjai, de ez őt a legkevésbé sem zavarta. Életét nem az űr, hanem a sietség töltötte ki. Sietség nélkül már nem is tudott elindulni sehová. Ha nincs sietség, akkor mi marad neki? Akkor értelmét veszti minden. Tudta jól, hogy a sietség tartja életben, és ettől megválni olyan lett volna, mint megválni az élettől. És ez valóban igaz is volt, mert ha új életet akart volna kezdeni, akkor ettől az életformától meg is kellett volna válnia…
(Anton Pavlovics Csehov 6-os számú kórterem c. művének a továbbgondolása)
Miután Andrej Jefimics agyvérzésben meghalt, a kórházban pár napig gyászos hangulat uralkodott, nem mintha a hiány és a szeretet búskomor érzésével küzdöttek volna, sokkal inkább azon démoni erők érzékelése miatt, mely körülvette a termet, és még napokig nem hagyta el. Ivan Dmitricset áthelyezték a 7-es számú kórterembe, hogy ne zavarja a többiek nyugalmát, így ettől kezdve Nyikita két termet is vigyázott éjszakánként. Ivan Dmitrics az új teremben épp a sarokban mászó pókot figyelte – lassan már fél órája – mikor Hobotov doktor lépett be az ajtón kezében egy papírossal.
- Ez a magáé! – mondta neki szelíden és az ágyra dobta a papírost.
- Hagyjon békén! Menjen a pokolba! – mondta a doktornak Ivan, de közben szemével a papírost fürkészte. Az orvos kilépett az ajtón, Nyikita becsukta mögötte az ajtót, majd Ivan azonnal rávetette magát a kis papírosra. Egy levél volt. Andrej Jefimics utolsó levele, személyesen Ivan Dmitricsnek, melyet aznap írt, mikor agyvérzésben meghalt. Így hangzott:
„Drága barátom, Ivan Dmitrics!
Talán meggyűlölt engem, talán nem, de remélem megérti szavaimat, amit most írok Önnek. Mindig élveztem a beszélgetést Önnel, a filozófiáról, a szenvedésről, a halhatatlanságról, de úgy érzem, itt nem bírom sokáig, előbb-utóbb ennek vége kell, hogy legyen. Igaza volt! Magasröptű filozófiákról beszéltem, de mit sem tudtam a szenvedésről, és most mikor bekerültem ebbe a nyomorult terembe, ahol elvették mindenemet, és még csak egy sétára sem engednek ki, ütlegelnek, ordítanak velem, úgy érzem minden bölcsességem, minden nyugalmam és közömbösségem csődöt mondott. Igaza volt, Ivan Dmitrics. Ennek így semmi értelme. Milyen hazug dolog a napsütésben, finom ételek közt és nagy harmóniában filozofálgatni! Tegyék be ezeket a filozófusokat ebbe a terembe, zárják be őket a bűzbe, a nyomorúságba, verjék meg őket nap, mint nap, akkor majd kiderül milyen filozófusok. Micsoda nyomorúságos élet ez! Egyetlen barátom volt, Mihail Averjanics és mikor vele útra keltem, hogy világot lássunk és nyugalmat leljünk, nem találtam magamban mást csak haragot és türelmetlenséget… Mindig is gyűlöltem az üres beszédet, talán ez vezetett ide, hogy ebbe a terembe kerültem. Mit számít már ez? Nemsokára vége. És a halhatatlanság? Talán megtudom nemsokára. Én nem hiszek benne. Az ember leéli az életét, valahogy, talán az is mindegy, hogy hogyan, aztán meghal, nem marad belőle semmi. Mi értelme volna annak, ha magammal vinném a haragomat is abba a másik világba? Akárhogy is legyen, magával mindig jó volt beszélgetni, bár talán mire idejutottam már maga is meggyűlölt engem. Már úgysincs sok hátra… Most leteszem a tollat, mert még délelőtt jön Hobotov doktor és hoz brómot meg füstölőt. Szóban már nem tudtam ezt elmondani, mert én rohannék, de a lábam halott, ordítanék, de a torkomon egy hang sem jön ki, azért ezt a pár sort még sikerült leírnom, míg maga aludt a másik ágyon. Remélem eljut Önhöz, mikor én már nem leszek… addig meg elteszem a párnám alá. Ott lesz az utolsó napig. Még egyszer mondom Ivan Dmitrics barátom: igaza volt! Az ember valódi jelleme csak szélsőséges esetekben mutatkozhat meg. Íme ez vagyok én! Viszlát Ivan Dmitrics!”
Ivan Dmitrics összehajtotta a papírost, betette a párnája alá és a plafonra meredve gondolkodni kezdett. „Szerencsétlen!” – mondta ki hangosan - „Az talán igaz, hogy az embertől elvehetnek bármit, ő megmaradhat nyugalomban és békében, de egy dolgot nem vehetnek el tőle, mert ha azt elveszik, akkor megbolondul, akármilyen bölcs és filozófus is legyen. Azt kérdezed, hogy mi az?” – folytatta magában a beszélgetést – „A szabadság. Ha elveszik az ember szabadságát, akkor már nem ér semmit. Semmit az égvilágon. Lehet boldog, boldogtalan, nyugodt, nyugtalan, lehet haragos, vagy szerető, semmit nem ér a szabadsága nélkül, mert pont a szabadsága ad értelmet ezeknek a tetteknek és ezeknek az életkörülményeknek. Az emberek nagy része rabszolga. Lehet, hogy kinn élnek a nagyvilágban, de rabszolgák, semmit nem tesznek szabad akaratukból. Még gyűlölni sem tudnak szabad akaratukból, mert azt is parancsra teszik. Nyomorultak ezek, mind!” Ivan felállt az ágyról és az ajtóhoz ment, megpróbálta kinyitni, de nem nyílt az ajtó…
- Nyikita! Nyikita! – suttogta.
A nagydarab őr, az ajtóhoz ment és visszakérdezett.
- Mi az?
- Kiengedsz egy kicsit az udvarra, sétálni?
- Nem lehet!
- De hát miért nem? Senkinek semmi baja nem történik attól, ha én egy kicsit kimegyek innen. – mondta szinte szóról-szóra Andrej Jefimics előző esti mondatát.
- Nem lehet! Meg van tiltva! – erre Ivan feldühödött és az ajtót csapkodni kezdte.
- Átkozott barom vagy! Egy rabszolga! Egy állat! Egy nyomorult barom! – ordította.
Aztán hamar le is csillapodott és visszaült az ágyára. Mit lehetett tenni, csak ült, aztán eszébe jutott újra a pók a sarokban. Az ágy szélére ült és figyelte a pókot. Órákon át figyelte. Aztán az asztalon talált egy tollat és Andrej Jefemics levelének a hátuljára kezdett írni.
„Kedves barátom, Andrej Jefemics!
Megkaptam levelét, remélem most Ön is olvassa az én soraimat, mint ahogy én csak hiszem a halhatatlanságot, maga viszont már tudja is. Áthelyeztek a 7-es számú kórterembe, egyedül vagyok itt, csak ez a nyomorult Nyikita áll az ajtóm előtt, aki – habár ő maga még csak nincs is tudatában, de – szabadságom útjában áll. Nyomorult féreg ez! Ha visszajövök halálom után, kísérteni fogom élete végéig. És most kérdi, hogy mi a szenvedés? Közömbösnek kell-e maradnunk a szenvedés iránt, vagy talán mindig mindenben csak a jót kell meglátnunk? Mondjanak bármit a görögök, ahol olyan szépen süt a nap és nem kell vérbe fagyva megdögleniük a jéghideg utcákon úgy, mint itt Oroszországban. Oh, de itt is vannak meleg szobák és langyos filozófusok. Mit érünk mi a filozófusokkal? Semmit. Halhatatlanság? Ha valami jó dolog van a halálban, az a szabadság visszaszerzése, de ebben sem vagyok biztos. Maga sem volt bolond, mégis megbolondult. Engem az őrületbe kergettek, de nem törhetnek meg! Néha úgy érzem, hogy a világ bolondult meg, mégis én vagyok ide a kórterembe bezárva. De ez már így is marad. Ez sem tarthat örökké…”
Ivan letette a tollat és a párnája alá tette a papírost. Hirtelen lépteket hallott és az ajtó kinyílt. Mojszejka volt az.
- Adj egy kopejkát, kérlek! – mondta Ivannak.
- Nincs nekem sem!
Azzal Mojszejka, akinek elsőre sikerült megértenie a választ csendben kiment és visszament a 6-os számú kórterembe.
Ivan becsukta a szemeit és álomra hajtotta a fejét, de még mielőtt elaludt volna, két szót mondott ki hangosan.
Nem néztem az Eurovíziós dalfesztivált, de mivel nagyjából az utóbbi napokban minden erről szól, így nem kerülhette el a figyelmemet. Mit kellene mondani? Nem tudom. Igazán nem tudom. A világ elméletileg a tolerancia irányába halad, de ha megkérdeznék valakit, hogy mi pontosan a tolerancia, nem hiszem, hogy világosan választ tudna rá adni. Ezen gondolkodtam. Mi a tolerancia? Mi az, hogy normális? Kinek mi a normális? Hol a tolerancia határa? Kell-e, hogy legyen határa? A tolerancia azt jelenti, hogy „türelem”. Ez szép szó. Türelmesnek lenni a másik iránt. Ez a türelem lehet az elfogadás. Elfogadok valakit úgy amilyen, annak ellenére, hogy nem vagyunk ugyanolyanok. Ez további kategóriákhoz vezet. Tolerancia: a második világháborús haláltáborok foglyai mondhatnák-e, hogy mily szép’ elméleteket követ Hitler, mondván: „én elfogadom Hitler eszméit, ugyan nem értek egyet vele, de hát így van rendjén, én toleráns vagyok mások eszméi iránt” – aztán bevezetnék a gázkamrába, és elpusztítanák. Ez nem etnikai kérdés. Emberi. Ha a tolerancia tárgya hatalmasabb annál, aki toleráns lehet, akkor minden bizonnyal felborul a tolerancia jelentése és értelme is. Én elfogadnám, de nem kérdezi senki, hogy elfogadom-e, el kell fogadnom, máskülönben felbujtó vagyok. Én pedig nem szeretem a kényszert és ez ellen fel kell szólalnom. Mi tehát a tolerancia? Az elfogadás mögött mindig érzelmek húzódnak meg: lehetek toleráns úgy is, hogy valami visszataszító számomra, de lehetek úgy is toleráns, hogy azt a valamit/valakit igazán kedvelem. Ha valaki ezzel nem ért egyet, akkor azzal azt állítaná, hogy a tolerancia az adott tárgy/ember szeretetét kell, hogy jelentse – de ezt a lehetőséget ki kell zárnunk. Nem kell szeretnem senkit, ilyen törvények nem léteznek, nem is létezhetnek. Különbséget kell tenni az elfogadás és a szeretet között, ugyanakkor azt is le kell szögeznünk, hogy gyűlölködő tolerancia sem létezhet. Ha valaki áll a buszmegállóban és hetedíziglen elátkozza az összes buszt, a vezetőt, az országot, hogy miért nem tud időben az adott megállóba érkezni a várva várt busz, és közben köpköd, üvölt és hadonászik, akkor nem mondhatjuk neki, hogy „kedves uram, olyan jó látni, hogy Ön ilyen türelmesen várakozik”. A tolerancia tehát nem lehet gyűlölet, de nem kell, hogy szeretet legyen. Türelem. A dolgok egyik legnehezebb része, hogy a tolerancia „tárgyával” általában nem állunk közvetlen kapcsolatban. Valójában fogalmam sincs arról, hogy ki az a figura, hogy ki is valójában ez a transzvesztita, akiket képekről ugyan látok, de nem tudok róla ezen kívül semmi mást. Ha valami ellen felszólalhatok az csak egy hír, amit az Eurovíziós dalfesztiválon való győzelme sugall az embereknek: el kell fogadnod. (Mert abban kételkedem, hogy az Eurovíziós dalfesztiválon bármit is számít a produkció) Valóban így van ez? Nem hinném. A „tolerancia” és a „kell” szót nem használhatjuk együtt, ha együtt használjuk értelmét veszti az egész. Mivel nem tudok semmit erről az emberről, csak azt, hogy a fél világot magára haragítja ezért a kevéske kis múlandó sikerért, azt mondom, nincs benne semmi elítélni való. Szerintem nem szép, és nem is természetes, de a békát sem gyűlölöm azért, mert csúnya. Megint más kérdés a személyt és a tettet különválasztani. Ha valaki arcon csap, indokolatlanul, az fáj, rosszul esik, értetlenül állok felette. Azt mondom, ez helytelen, ez nem helyes viselkedés. Másnap odajönne hozzám és elnézést kérne, és megsimítaná az arcomat. Erre azt mondanám, hogy köszönöm, megbocsátok neked. Ha megkérdezik, hogy milyen ember ez, mit kellene válaszolnom? Mondhatnám, hogy egy rosszindulatú ember, aki arcon csapott bármiféle indok nélkül, de mondhatnám azt is, hogy oh, igazán kedves ember, belátja a hibáit stb. Mert ugyan a tetteit ismerem, de hogy ki ő valójában azt elég nehéz volna megítélni. Így kezelhető külön a „transzvesztitaság” fogalma és a „transzvesztita”, mint ember. Az első csak egy idea, amit nem kell, hogy érintsen a tolerancia fogalma, mivel egy ideával szemben mi értelme „türelmesnek” lenni? Az ideában nincs semmi létező. Vagy egyetértek vele vagy nem. A másik meg maga az ember, aki felvette magára ezt az ideát és transzvesztita lett. Az most mindegy, hogy mi az oka ennek, rengeteg oka lehet – nem ez a kérdés. A tolerancia fogalma az embert érinti, ahol ember és ember áll szemben egymással. Nem „én” és a „transzvesztita”, hanem „ember” és „ember”. Nem kellenek társképzetek. Ez persze nehéz. Le kell dobni az összes ideát magunkról, az összes dolgot, amivel azonosultunk és azt mondtuk, hogy igen „ilyen vagyok én”. Mert milyen vagy te? Lehet, hogy ma ilyen vagy aztán két év múlva másmilyen leszel, aztán öreg korodra egészen új ideákat tartasz majd fontosnak és azokkal azonosulsz; és mindegyikre azt gondolod, hogy te vagy az, pedig ezeket csak időről-időre magunkra húzzuk, hogy mindig legyen valami, ami ellen küzdhetünk. A tolerancia valóban „türelem”. Ember és ember között. Ahhoz, hogy ezt átlássuk, először magunkon kell átlátnunk. És hogy mi a „normális”? Ezen nem érdemes túl sokat gondolkodni, mert ahány ember van, annyian vagyunk „normálisak”. A „normális” szó a szubjektivitásból ered és mindenki saját életvitelét tartja normálisnak. A természetesség és a normális fogalma között viszont kereshetünk kapcsolatot, de ezt is csak abban az esetben, ha valakinek a természetes dolgok a normálisak. Mi tehát a végkonklúzió? Most ezt várod. Elmondom. Semmi. Nincs semmilyen végkövetkeztetés. Minden megy tovább, ugyanúgy, mint eddig. Mit tehetünk? Mi csak türelmesen figyeljük, ahogy néha arcon csapnak minket, aztán másnap simogatni kezdenek. Haragra gerjedhetünk vagy elfogadhatjuk, akár szerethetjük is. Egy bizonyos: ha a tolerancia tárgya hatalmasabb annál, aki toleráns lehet, akkor nem beszélhetünk toleranciáról.
„A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: "Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet." E szavakkal kilehelte lelkét. Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta: "Ez az ember valóban igaz volt." És az egész kíváncsi tömeg, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verte, és szétoszlott.” (Lk. 23,44)
Mi az ember dicsősége? Egy kereszt áll a Golgota hegyén, egy ember függ rajta. Körülötte nevetgélő katonák, tenyerüket dörzsölő írástudók, megdöbbent tanítványok. Mi történik? „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” – mondják neki. Hol a dicsőség? – kérdezhetnék. Mi a dicsősége annak az embernek, akit össze lehet roppantani, mint egy nádszálat, akit gond nélkül megostoroznak, kigúnyolhatnak, aki szavát sem emeli fel arra, hogy arcul köpik? Hol a dicsőség? Az isteni minőség és a dicsőség összefügg. Ha tehát ez az ember Istentől való, akkor meg kell, hogy mutassa dicsőségét – mondanánk. Nem igazán értettek semmit. A tömeg elvonult, holnap új nap, minden megy tovább, ahogy eddig is. A tömeg, aki azt gondolta, hogy minél hangosabban ordít, annál nagyobb igazság kerekedik ki belőle. Történjen valami! – ordítják – Mindegy mi, csak valami történjen. Ha kell hát embert is ölünk, de történjen valami! És az ember, a tömeg áldozata, most ott függ a keresztfán. Igazságtalan? Mi az érv a halálra? Gyógyított? Segített? Dolgozott? Valami nagyon rosszat tehetett! Csak az bűnhődhet így, aki valami nagyon rosszat tett. Ez Jézus dicsősége: elszenvedni az igazságtalanságot, csendben, békében, megbocsátással. Ha igaz ember vagy, de mások azt mondják igaztalan vagy, akkor mit tehetsz? Elkezded bizonygatni, hogy igazad van? Megijedsz, és inkább nekik adsz igazat? Nem. Csendben tűröd. Tűröd a rágalmakat – mit számít? Az én igazságomat nem veheti el tőlem senki, ha kigúnyolnak, akkor sem, ha leköpnek, akkor sem, mit tegyek hát? Hallgatok és tűrök. Ez Jézus dicsősége a keresztfán. Nem kereste a szenvedést, de nem is kerülhette el. Így történt. Végigmenni az úton, és megdicsőülni.
Mi a mai ember dicsősége? Mi lesz a ma emberének a dicsősége kétezer év múlva? Mi lesz a te személyes dicsőséged, amire azt mondják majd, hogy „ez az ember valóban igaz volt”? Lesz-e ilyen? Hogy emlékeznek majd vissza rád, ha egyáltalán visszaemlékeznek? Korunkban a dicsőség és a siker fogalma eléggé összekeveredett. Pénz, hatalom, karrier – ezt kell végigfutnod. Ha meg van mindened, azt gondolhatod, hogy isteni dicsőségben van részed. Minden pompás: luxus, kényelem, szenvedély. Ennyi kell, és máris köréd csoportosulnak az emberek, rengeteg barátod lesz, akik azonnal el is fordulnak, ha elveszted ezt a koronát. Mi tehát a dicsőség? Fél évszázad múlva legtöbben egy nyomorult földüregben végezzük, ahol szép lassan elrothad az utolsó élő maradványa is a mi „dicsőségünknek”. Marad-e belőlünk valami még ezen túl?
Dicsőség nincs áldozathozatal nélkül. Áldozatot hozni. Áldozatot hozni valamiért. Lemondani valamiről valamiért. Lemondani magunkról másokért. Ez az áldozat. De nem úgy, mint aki folyton azon panaszkodik, hogy segíteni kell valakinek, mint az önmártír, aki hirdeti, hogy milyen helyesen cselekszik, de belül elítéli a világot azért, mert cserébe nem kap semmilyen jutalmat. Csendben, szó nélkül, panasz nélkül végigcsinálni, ahogy Jézus is végigvitte a keresztet az úton. Nem kell nagy hírverés. A dicsőség önmagát teremti meg, csak meg kell hozni az áldozatot. Mi a mai ember áldozata? Mi a mi áldozatunk? Mindenki hoz áldozatokat. Tanulunk, dolgozunk, fejlődünk, megyünk előre, hogy még többet kapjunk, mindenből még többet, csak nekünk, mert mi megdolgoztunk érte. Mi megérdemeljük! Még adjatok, hát nem látjátok mennyit tettem értetek? Adj nekem, kérek, szomjazom, még többet, többet! Ez a mi áldozatunk. Minden segítségben ott rejlik a vágy a viszonzásra. A dicsőség ott kezdődik, ahol megszűnik a vágy a viszonzásra. Lemondani a viszonzásról. Szükségem van rá, de nem kell. Elfogadom így, és így is van rendjén. Jézus halálfélelme a Getsemani-kertben. „Atyám, ha lehetséges kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te” Másodszorra így folytatja: „Atyám, ha nem kerülhet el ez a kehely, anélkül, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod.” Elfogadja saját szenvedését a nagyobb cél érdekében, meghozza a döntést, hogy áldozatot hoz, a lehető legnagyobb áldozatot, saját életét adja az igazságért.
Létezhet-e áldozathozatal szenvedés nélkül? Manapság, mikor minden arról szól, hogy hogyan legyél boldog, hogyan férkőzhet be az áldozathozatal? Az áldozathozatal nem csak a dicsőséget teremti meg, hanem a boldogságot is. Amíg azon gyötrődünk, hogy miért hozunk áldozatot – ha egyáltalán hozunk – addig még nem született meg a döntés. Ha a döntés megszületett, már nem szenvedés az áldozathozatal. Addig halálfélelem, kétségek, szenvedés és ítélkezés, a döntés után viszont már dicsőséges út. Az összes többi nem boldogság, hanem siker. A sikerből fakadó örömnek oka van, és ez az ok, mindig kifelé irányul. A boldogság befelé irányul, nincs körülötte nagy cirkusz, nem jár semmilyen kitüntetéssel. Nincs rá szüksége. Az öröm szükségletekből fakad, a boldogság az emberből, önmagából. Szeretni és áldozatot hozni a legszebb dolog, amit ember tehet. A szeretet megtisztítja az áldozatot, az áldozathozatal megtisztítja a szeretetet. Szeretet nélkül áldozatot hozni- vagy áldozathozatal nélkül szeretni nem lehet tisztán.
Ami megdicsőül, az az időből átlép az időtlenbe. Csak azt viheted magaddal az időtlenbe, ami megdicsőült belőled, az összes többi itt marad a föld mélyén, elrothadt csontok és elporladt tetemek formájában. Megdicsőülni annyit jelent, mint feltámadni. A húsvéti ünnep megemlékezés. Megemlékezni Jézus áldozatára, melyet az igazságért tett, amit értünk emberekért tett, hogy megnyíljon a szemünk az igazságra.
„A hét első napján, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és jelentette nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették.” (Jn 20,1-2)
Jézus feltámadása az Ő megdicsőülése. Feltámadás nincs megdicsőülés nélkül, megdicsőülés nincs feltámadás nélkül. Hit kérdése? Valóban. De a hittől senki nem lesz kevesebb. A hitetlenségtől senki nem lesz több. Azt keresd, amitől több lehetsz.
"Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem." (1Kor 15,14)
Azt mondják, hogy az empátia az ember azon képessége, mely által képes lehet egy másik ember szempontját felfogni, mások érzelmeit, tapasztalatait átélni. Az empátia kialakulása már gyermekkorban kezdődik, melyben fontos szerepe van a szülői nevelésnek is. Mikor a gyermek kezeit a szemei elé teszi, azt gondolja, hogy nem látják. Egocentrikus. Nem önző, csak egocentrikus – én központú. Még nem érti, hogy létezik más szemszögből is a világ. De hogyan alakul ki az empátia a gyermekben? Szabályok által. Szabályok nélkül nincs ráhatás. Mit szabad és mit nem szabad! Amit nem szabad, azt miért nem szabad? A gyermek megérti, de nem tapasztalja. Kialakul az empátia, de nem meggyőződésből. Az empátia lehet „empatikus törődés”, illetve „egy másik nézőpont felvétele”, mely által a világot teljesebben láthatjuk. Mindez csak képzelet. Elképzelni, milyen rossz lehet valakinek; elképzelni, hogy hogyan néz ki egy makett a másik oldaláról nézve, anélkül, hogy átmennénk a másik oldalra és megnéznénk milyen is onnan valójában. A gyermek ezt eleinte még nem tudja, de kifejlődik benne. Van, akinél jobban, van, akinél kevésbé. Aztán találkoznak ezek a gyermekek, találkozik az, akinél jobban-, és akinél kevésbé alakult ki az empátia, és találkoznak azok az érvek is, melyek az empatikus viselkedést alátámasztják az egyes gyermekekben. A gyermek megtanulta ugyan, hogyan kell viselkednie, de még nem tudja miért, és mikor szembesül a kevésbé empatikus gyermekkel akkor megdermed! Ez hogyan lehet? Hát ő nem tudja? Nem tudja, hogy ezt így nem szabad? A másik meg csak csodálkozik. - Ennek meg mi baja? Nekem semmi bajom. Aztán idővel szép lassan felteszi a kérdést: miért? Nem szabad ezt, de miért nem? Itt kezdődhet el az empátia tudatos megértése, anélkül, hogy bárkinek is ki kellene mondania az „empátia” szót. Az empátia akkor válhat meggyőződéssé, ha tapasztalattá is válik, de mi ez a tapasztalat pontosan? Hogyan érthetem meg mások érzelmeit, tapasztalatait, hogyan tegyem magam számára elfogadhatóvá, megérthetővé, ha fogalmam sincs róla, hogy mi is az egyáltalán, amit átél? Képzelettel? Vajon tényleg elég elképzelni egy helyzetet? Aztán a gyermek, aki közben kamasszá válik, elkezd kísérletezni. Mi az, hogy nem szabad? Átlépi a határokat. Kipróbálja, milyen, ha az történik, aminek nem szabadna megtörténnie. A szabályok billegni kezdenek. A szülők érzelmekkel való ráhatása már nem működik, a kamasznak saját magának kell megtapasztalnia azt, amit a másik érez, mikor azt teszi, amit szerinte egyébként nem szabadna. Mindez persze nem tudatos még, ösztönszerű. Átlépi a határokat, és ahányszor átlépi, szorongani kezd. Már tudom milyen! – mondja, de közben a szabály áthágásának problematikáját is megéli. A másik gyermek meg – akiben kevésbé alakult ki az empátia – még csak most indul. Tudatlan. Bármit megtehetek! – mondja. De fogalma sincs, mit beszél. Így vonzzák egymást az empátiára nevelt- és az empátiára kevésbé nevelt gyermekek. Vonzzák egymást, mert csak egymástól tanulhatnak. Ez a fejlődés. Az utóbbi a szünetben megveri a többieket, ordibál a folyosón, cigarettát árul iskola után, később drogot szerez és önkényesen kinevezett barátaival együtt éli át a csalóka boldogság mámorát. Azt gondolja, hogy az úton van, de még nem tud semmit. Miért ne lehetne? – kérdezi – Mi akadályoz meg? Ki? A szülők? Elváltak. A tanár? Szerencsétlen. Isten? Nem létezik. Az egyház? Erkölcsi csőd. Az állam? Ők is lopnak. Ki? Mondd meg, ki akadályoz meg és miért! Amíg nem mondod meg, addig miért ne tehetném meg? – és mondhatsz bármit, csak nevetni fog. Nem alakult ki. Jó? Rossz? Egyik sem. Nincs morális vonulata. Itt csak fejlődés van vagy a fejlődés hiánya. Mindegy meddig tart, mész az úton. Felnőtté válnak ezek a kamaszok és egyesek még mindig a beléjük nevelt szabályokat követik, mások meg még mindig megtehetnek bármit – legalábbis ezt gondolják. Nehéz megmondani melyik szenved többet. Az ember szociális lény, így önmagában az empátia hiánya eléggé megnehezíti az emberek között való létezést. Próbálja megérteni a másik álláspontját, de egyszerűen nem megy, magányos lesz. Emberek között él, mégis magányos, vannak kapcsolatai, de nem valódiak. A boldog együttléthez empátia kell – nincs más lehetőség. Ahogy mások bánatát meg kell tudnom érteni, ugyanúgy mások örömét is át kell tudnom élni. Ez a kapcsolat ember és ember között. Enélkül nem létezhet valódi kapcsolat, csak szövetség, szerződés, két ember közötti egyezmény – de ez nem barátság és nem is szeretet, ezeknek csak valami alsóbbrendű válfaja. Szenved mindkettő. Akiben a szülői nevelésből beépült felszínes empátia jobban kialakult, az azért szenved, mert még nem váltak tudatossá a benne rögzült szabályok. Ha a szabályok nem alakulnak empatikus viselkedéssé, ha nem érti meg, hogy mi szükség rájuk, akkor szenvedni fog tőlük. Ha nem érti meg, hogy az a másik miért lop, miért löki fel a többieket, miért alakult ki benne a gyűlölet; ha nem érzi át, hogy a másik miért utasítja vissza őt, ha nem tudja elfogadni, akkor még nem alakult ki az empátia, szenvedni fog. Ez a fejlődés foka. Megtapasztalni a másik ember életét. Lemenni a mélybe és onnan újra feltörni. Így válhat tudatossá az empátia abban, akiben elültették az empátia magvait – lemenni a mélybe és felemelkedni újra, hogy megszűnjön a szenvedés. A másik, akiben kevésbé van meg a szabályozottság, az saját korlátaitól fog gyötrődni. Bármit megtehetek! - mondja, de tudja, hogy nem igaz. Fél tőle. Fél, mert tudja, hogy a világot valami nála hatalmasabb törvény irányítja, és ennek a törvénynek ő maga is alárendeltje. Halandó. Mondhat majd bármit, belül tudni fogja. Halandó. A halandóságtól szenved és közben a világ nyomorultságát hirdeti. Gyilkos próféták. Az ő útja is a fejlődés. Az ő útja megérteni a szabályozottságot és megteremteni a rendet önmagában. Megérteni a másik szabályozottságra való érzékenységét. Ha ezt megértette, megtalálta az utat – megszűnik a szenvedés. Így lesz tudatos az empátia. Van az empátiának negatív vetülete is: a hízelgés. Megértőn hízelegni a másiknak, aztán mikor megfordul, akkor a hátába szúrni a kést. Ez a tudatlan empátia, ál-empátia. Veszélyes emberek ezek – törvények nélkül. Az empatikus tett mindig felold, de csak ha tudatos. Ilyen a két fél, a két gyermek, a két kamasz, a két felnőtt: vonzzák egymást! Mindig a másik oldalt keresik. Elítélik egymást, és addig mennek így előre az úton, míg végül meg nem békélnek egymással. Ez a fejlődés végső állomása. Megbékélni. Megbékélni a korlátokkal és megbékélni a világ törvényeivel. Boldogan gyűlölködni nem lehet! – ez a világ törvénye. Aki gyűlölködik az boldogtalan. Megpróbálhatod, de nem fog sikerülni. Megbékélni nem azt jelenti, hogy mindent elfogadsz és mindenkivel egyetértesz. Megbékélni annyit jelent, mint megérteni a másik embert. Ez az empátia. Megbékélni nehéz. Az út rögös és szenvedéssel teli: lemenni a mélybe és onnan újra feltörni; fellökni az úton állót, aztán átélni, ahogy téged is összevernek, és az árokba löknek, mint valami nyomorult férget… A világban nem az igazság a fontos, hanem a fejlődés. Amíg az igazságosságot keresed, addig nem értesz semmit… Ha az igazság látszólagos helyreállásának érzete ad nyugalmat, akkor még nem békéltél meg. Ha nem akarsz megbékélni, akkor meg szenvedni fogsz. Megbékélni nem más, mint az empátiát tudatos formába önteni. Megérteni az embereket és elfogadni őket, úgy ahogy jelen állapotukban vannak – nincs más út… Ez az empátia.
A transzcendens jellem legtöbbször lázadó jellem. Lázadó, mivel minden, ami rendszer az egyben korlát is, határ, mely visszatart a határtalantól. A határtalan az isteni természet. Minden, ami a felszínen van az korlát. A tudatos cselekvést a szabályozásra építették, majd a szabály alkotói a szabálynak alárendelték magukat. Önmaguknak állítottak korlátokat, mivel nem tudtak mit kezdeni saját határtalanságukkal, később idővel ez már csak fokozódott, így lettünk mi is, és a minket körülvevő társadalom. Pedig a lét bármely formája a határtalanból táplálkozik. Elég, ha mélyen önmagunkba nézünk. Ezt a technikát tanította Maharishi, melyet transzcendentális meditációnak nevezett el. Transzcendentális tudatosság mely nem más, mint maga a határtalan tudatosság. A szabályokat korlátokra építették, mely megvéd a kicsapongástól, a transzcendens jellem mégis a korlátok átlépésére buzdít, ezért lázadó; de határtalan tudatosságnak nevezi, mert a határtalanságban megjelenik a szeretet és a béke legmélyebb önvalója, melyben nincs szükség semmiféle szabályozásra. A határtalanság önmagában kicsapongás, a tudatosság önmagában korlátolt; a határtalan tudatosság az, amit Maharishi tanított. De mi is ez valójában?
A határtalanság a lét velejárója, így minden élőlény korlátoltsága önmagából indul ki. Az első korlát, ami megjelenhet az a gyűlölet. Gyűlölni a világot, a másik embert a legnagyobb korlát. Nem a másik ember számára, hanem önmagunk számára. Határt szabunk az „én” és a „te” között, határt szabunk bizonyos dolgok és saját magunk között, és a rajtunk kívül álló felét egyszerűen kizárjuk, nem hozzánk tartozik, gyűlöletes dolog. És ettől a másik ember is haragra gerjed és ő is bezárja a kapukat. Minél több ilyen ajtót zárunk be, annál magányosabbak és nyomorultabbak leszünk. Az isteni természet a nyitott ajtó, amin bárki beléphet. Ha valaki gyűlöl engem, mit kezdjek vele? Gyűlöljön, ha az jó neki. De a gyűlölet mindig a gyűlölködőt emészti el. A következő korlát a függőség és a ragaszkodás. Amíg nem tudok elengedni egy személyt, egy dolgot, addig hiába vágyom szabadságra. A határtalanság nem ragaszkodik, feloldja az „én” és a „te” problémáját. Amit a gyűlölet és a ragaszkodás megteremt, azt a határtalanság feloldja. Beengedni mindenkit az ajtón, de nem ragaszkodni senkihez, mert a ragaszkodás sérti a másik ember határtalanságát. A szeretet nem ragaszkodás, hanem segítés és megértés. Szeretni mindent és mindenkit. Szeretni az életet és vidámnak lenni. Ez a határtalan tudatosság. Ki képes erre? Emberek vagyunk, de a határtalanság és a boldogság útján elindulhatunk már most.
Az ember fizikai megnyilvánulása korlátolt, de lénye határtalan, ezért ha a határtalant keressük, befelé kell fordulnunk. A határtalan megnyilvánult létben való keresése rabszolgákat eredményez, holott a célunk pont a szabadság. Aki az anyagban, a szenvedélyben keresi a határtalant előbb-utóbb saját korlátaiba ütközik. A határtalan belül van. Maharishi azt mondja, az ember legmélyebb önvalója a csend. A határtalan tudatosság ennek a csendnek az aktív megjelenése. A mozdulatlanság mozgásként való megjelenítése. Ha a cselekvés a csendből táplálkozik, akkor nem vonatkozhat rá semmilyen szabály. A határtalan a természet rendje. Isten saját képére formálta az embert. Isten a határtalan csend, melynek részesei vagyunk; részesei vagyunk és hasonlatosak. Kétféleképpen élhetsz: határtalanságodat vagy kívül, vagy belül keresed. Ha kívül keresed, korlátokat találsz, ha belül keresed, szabadságra lelsz. De mivel lényed önmagában határtalan nem vonatkozik rád semmilyen szabály. A transzcendens jellem lázadó jellem; azért hogy ledöntse a korlátokat és megtalálja a határtalan tudatosság forrását. A lázadás önmagában nem ér semmit. A lázadás csak akkor ér valamit, ha eléri a határtalant, és a határtalanból felismeri a határtalan tudatosságot. A lázadás csak felszín, ami ezután következik az a valódi feladat. A csend felismerése önmagunkban. Ebben segít a meditáció.
Mit tennél, ha egész valósnak és igaznak vélt hitrendszered felborulna? Ha minden, amit jónak és szentnek gondoltál kiderülne, hogy csak álmártírság, megszokás, beléd-bolondított babona, hazugság, relatív, mérték. Mit tennél? Semmit. Ragaszkodnál hozzá. Fognád és el nem engednéd, szorítanád, minél erősebb érvekkel jönnének, annál erősebb csapásokat mérnél vissza a támadókra. Ilyen mindenki. Ádám volt az első szent, aki bűnbe esett. Ma már egész más a mérték. Aki a jó úton akar járni az gyáva, aki a rossz úton az tudatlan. Megismerni a világot. Megismerni önmagunkat – az egyetlen út. A siker irigységet szül, a sikertelenség szánalmat, a jó- és a rossz dolgok cselekvése egyaránt gyűlöletre adnak okot. A rosszak a jót fogják gyűlölni, a jók meg a rosszat, és mindezt olyan tökéletesen összekeverte a véletlen, hogy a legtöbb rossz jónak gondolja magát, a legtöbb jó meg rossznak, azért hogy végül az egész folyamat eljusson arra a végpontra, hogy a jó és a rossz fogalma teljesen elveszítse jelentését és jelentőségét. Csak az élet létezik és a szabadság. Te magad választasz, hogy gyűlölködve elemészted magad, vagy felnyitod a szíved és beengedsz másokat. Te magad választod, hogy ítélkezve remegsz a haragtól, vagy megnyílsz az elfogadás és megértés útján. Egyik sem könnyű, de te választhatsz, anélkül, hogy az jó vagy rossz lenne. Nincs ítélet feletted. Minden, amit teszel következménnyel jár, és a következmények nem kintről hatnak vissza, hanem önmagadban törnek felszínre. Hogy miért? Mert amit mással teszel, azt önmagaddal is teszed. Milyen nevetséges, hogy az igazságosság fogalmával képes gyűlölködni az ember. „Hiszen úgy az igazságos, hogyha őt elítéljük, mivel ezt meg ezt tette.” – mondod. Ha szereted önmagad, de mást gyűlölsz akkor már igazságtalan vagy, hogyan ítélhetnél meg így bárkit is? Az ítélet csak akkor lehet igazságos, ha magadat is gyűlölöd. Ha magadat gyűlölöd, gyűlölhetsz mást is – így igazságos. Ha magadat szereted, de másokat gyűlölsz, akkor igazságtalan vagy, emiatt ítélet nem lehetséges. Minden ítélkezés nevetséges, és önmagával meghasonlott, hiszen az ítéletet az igazság helyreállítása érdekében találták ki, de mivel az ítélet önmagában igazságtalan, így nem lehet eszköz sem az igazság helyreállításában. Csak az élet és a szabadság létezik. A tettek melyeket az ember végrehajt nem az erkölcsösség függvényében mérhetők. A tettek egy tanulási folyamat részei. Nem jók és nem rosszak. Minket szolgálnak. Minket szolgálnak a tévedések, minket szolgálnak a mélypontok és minket szolgálnak a vidám, örömteli napok is – mindez azért van, hogy felébredjünk. Felébredni az álomból és tisztelni az életet. Az élet a legnagyobb kegyelem, oly’ nagy, hogy az ember felfogni sem képes igazán. Felébredni az álomból és megismerni önmagunkat. Jézus azt mondja: „Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, s akkor egészen tiszta lesz” (Jn 13,10) Mi ennek a jelentősége? Az ember szerepeket játszik. Mindig más szerepet. Eljátssza a hőst, a szentet, a kurvát, a kártyajátékost, a szeretőt, a filozófust, az öreg bölcset, az iszákost, a keresztényt, a megtért jó embert, az eltévedt bárányt, a rosszindulatút, a jóindulatút, a nagylelkűt, a fukart, a beteget, a mindig egészségest. Majd másnap újrakezdi és felvesz más szerepeket, mert az előzőt már megunta, aztán annyira komolyan veszi, hogy azt mondja másoknak, hogy „én ilyen vagyok, ez vagyok én” – és a végén már fogalma sincs róla, hogy az a szerep, amit olyan halálosan komolyan vesz, bármelyik nap megváltoztatható, ha hajlandó ledobni a szerepkört. Ez a szabadság lényege. „Aki megfürdött annak csak a lábát kell megmosni” Azt jelenti, hogy aki felébredt, az már mindegy milyen szerepet vesz fel. Nem a szerepkör felvétele határozza meg, hogy milyen színész vagy. A szerepeket sokszor csak dobja az élet. Ha egy szerepet megkapsz, tisztítsd meg, úgy ahogy Jézus megtisztította a tanítványok lábát. És ha egy szerepet megtisztítottál, jöhet a következő, mert akkor azon már túl vagy, el tudod játszani, ismered a hátrányát és előnyét, mígnem eljutsz oda, hogy már nem az élet dobja a szerepeket eléd, hanem te magad válogatod, annak megfelelően. Hiszen tudod mit szeretnél az élettől és azt a szerepet veszed fel, ami legjobban szolgálja ezt a célt. Mikor elkezdesz így élni, akkor állsz készen arra, hogy mások lábát is megmosd, ahogy Jézus tette. Megmosni mások lábát annyit jelent, mint segíteni megtisztítani az általuk felvett szerepet, hogy továbbléphessenek, és felvehessék a következőt, majd a következőt, mígnem ők is eljutnak oda, hogy felismerik életük célját és ők maguk választhassanak szerepet önmaguknak. Másként nem megy. Aztán dobd le végül a „segítő” szerepét is, mivel a segítő szerep is csak irigységet és gyűlöletet szül…
Meditáltam. Zenét hallgatok. Az ember gyorsan felveszi a zene hangulatát. Lágy, selymes, szomorkás, mint a magány. Meditációs zene. Nem mintha a meditációnak bármi köze lenne a magány érzéséhez. A magány és a melankólia sokszor elmélyít, mint ahogy a sírás is megtisztít a fájdalomtól; ha nem sírnál benned maradna a fájdalom. Ha sírsz, katarzist élsz át, ha meditálsz, akkor nincs szükséged a katarzisra sem. A meditáció felold azon kötelmeid alól, melyek mögé folyton elbújsz, és azt mondod: igen, minden rendben, és azzal folytatod, hogy „minden rendben, mert…”Mert most összejött egy munka. Mert most jól alakul az életem. Mert most megtaláltam azt, akivel jól érzem magam. Mert pénzt kaptam. Mert sikeres vagyok. Mert sokan szeretnek. De ha elfogynak az okok, akkor összetörsz, mint egy nádszál, és magányosan a szobádban ülsz. Keresed a telefont, hogy kit hívhatnál fel, aki önbizalmat ad, felsegít, akitől többnek érzed magad. Nincs több „mert”. Ilyenkor színtiszta valódban ülsz az ágyon, nincs semmi, ami eltakarná azt, aki valójában te vagy. Ez a magány megtisztító érzése. A melankólia és a szomorúság felmagasztalt állapota. Nincsenek okok az érzésekre, és már érzések sincsenek, hiszen az érzések a dolgokhoz fűződnek, és itt dolgok sincsenek, csak színtiszta valódban te magad vagy, ahogy elengeded az örömhöz való ragaszkodást és a bánattól való menekülést is: megbékélsz önmagaddal és a világgal.
A magány lehet gyötrelmes, ha nem tudsz megbékélni magaddal, vagy ha nem tudsz megbékélni másokkal. Ilyenkor a „mert”-ek a problémákra fókuszálnak. Semmi nem jó. Mert zavar a zene. Mert nem tetszik, ahogy ír. Mert nincs pénzem. Mert nincs senkim. Mert összevesztünk. Amíg zavar a másik ember viselkedése, addig magaddal sem lehetsz jóban. Most igazán kedvellek téged is, akármilyen gyötrelmesen és szánakozón nézel rám. Kedvellek. Tetszik, hogy magyarázatokat keresel arra, hogy mi miért nincs rendben. Minden rendben van. Úgy ahogy most van, úgy van minden rendben. Kedvelem az irántam való érdektelenséged, kedvelem a gyűlöletedet; most itt ülök ebben a tiszta állapotban és nem tudsz megbántani. Kedvelem az együttérzésed, kedvelem a szereteted is, bár most igazán nincs rá szükségem, mert most ebben a békés, melankolikus állapotban vagyok; a magányban, mely maga az út az egyedülléthez.
A magányt sokszor negatív szóként használják; sokkal pozitívabb az egyedüllét. Valóban van egy kis különbség. A magány előkészít, az egyedüllét már alkot. A magány a megtisztulás útja, az egyedüllét a tiszta tetterő. A magány felkészít az egyedüllétre; ha nem voltál még magányos, akkor nem lehetsz képes az egyedüllétre sem. De mi szükség az egyedüllétre? Miért kéne erre felkészülni? Mi jó lehet ebben egyáltalán? A „miért?” és a „mert” együtt működik. Amíg ragaszkodsz az öröm és a boldogság érzéséhez, addig nem lehetsz boldog. Amíg ragaszkodsz a szabadsághoz, addig nem lehetsz szabad. Amíg nem tudod elengedni a sikertelenséget és a fájdalmakat, addig nem lehetsz békés. Ha sikeresnek érzed magad, akkor csak a „mert” állapotában vagy. Ha másokat szerencsétlennek nézel, és emiatt gyűlölettel gondolsz rájuk, addig boldogtalan vagy. Senki sem sikeres, és senki sem sikertelen. Nincs semmilyen különbség. A különbségeket az ember alkotta az elméjében, mert azt gondolta, így hatalmasabb lehet egy másik embernél. Hatalmasabb lehet, ha eltapossa, ha örül a szerencsétlenségének, ha élvezheti mások nyomorát. És mikor elkezdett eszerint viselkedni, akkor a másik ember naivan megijedt és azt gondolta, hogy ez az ember tényleg hatalmasabb nála, hiszen úgy viselkedik, mint aki hatalmasabb; így ő felvette a szolga szerepét. Dávid és Góliát: visszaút az eredeti állapotba. Ne engedd, hogy elnyomjanak, de te se nyomj el senkit! Ne hagyd, hogy rossz érzések felülkerekedjenek rajtad, és azt se engedd, hogy minden porcikád ragaszkodjon az öröm és a siker állapotához, mert ezek is csak a dolgokhoz fűződnek, melyek egy pillanat alatt megváltozhatnak; csak így lehetsz szabad.
Az egyedüllét a tiszta öröm állapota, ahol nincs „mert”, csak te magad vagy és a boldogság. Nincs szükség a „miért”-re sem, mert nem fontos, hogy miért, csak az fontos, hogy létezel, és élsz. A boldogság maga a lét felismerésének az öröme. A csend állapota. Az élet. Az egyedüllét lényege nem a többi ember kizárása, hanem önmagunk megtalálása. Az egyedüllét az egység a mindenséggel. Az egyedüllétben nincs semmi elkeseredettség. Amíg másokra azért van szükséged, mert egyedül nem tudsz lenni, addig nem lehetsz boldog. Boldog akkor lehetsz, ha az egyedüllétben és a másokkal való találkozásban is örömödet leled. Nem kell keresni ezt az állapotot, mert akárhol és akárhogyan élsz, előbb utóbb találkozol vele. Nincs ebben semmi különös. Csak légy felkészülve rá, mikor eljön.
Felébredés az álomból: a negyedik. Nincs mit mondanom, békesség legyen. Nem harcolok a sárkánnyal, mit érek vele? Feladni a harcot? Felmondani a küzdelmet? Gyávaság? Nevetséges. Azt sem tudod, miről beszélsz. A sárkány nem létezik, de ha létezik is, a sárkány te magad vagy! Nincs küzdelem és nincs megalkuvás sem, minden a helyén van. Elengedni békességben, és az Úr kezébe adni. Nincs mit mondanom.
***
Mi ihlette? – kérded. Mit? – kérdem én. A felszínre kérdezel, én a mélyben válaszolok. Csak az jön velem a mélybe, akinek van mélysége, a többi azt kérdezi mi ihlette? Semmi. A mélységben nem számít, mit csinálsz, ott csak vagy és kész. A felszínen kérdezel, nevetsz, kiabálsz, ítélsz, gyűlölsz. A felszín az ítélőszék, aki a felszínen él az csak ítél, a mélységben nincs ítélet, ott csak vagy – kérdés nélkül, mert érzed, hogy nem kell semmi.
***
Gyere velem, lakjunk együtt az Úrnál. Haladj velem az úton; ahol az angyalok megkísértenek, az Ördög meg megsegít. És ahogy majd így fejjel lefelé benyargalunk az Úr színe elé, kitör belőle a nevetés, te meg komoly neveltetésedben megkérdezed, miért nevetsz ki? Hiszen tudod jól, hogy lábunkat kötötték fel az akasztófa kötelére, azért vagyunk így - ha fordítva lennénk már rég meghaltunk volna. Erre Ő elvágja a kötelet és beenged a házba.
***
Kissé frusztrált vagy – mondják. Valóban! – mondod te.
És ezzel már meg is szabadultál tőlük.
***
Az emberi elme egyik legnagyobb hibája, hogy értelmet keres, és emiatt nem bír nevetni. Ha valamiben nincs értelem – gondolja – az alávaló. Ha valamiben nincs szenvedély – gondolja – az unalmas. És mivel egyszer az alávaló dolgokat-, egyszer meg az unalmas dolgokat gyűlöli; soha nem jut egyről a kettőre, mert fogalma sincs, hogy merre induljon. Aki viszont figyeli magát, az megtanul nevetni, és olykor igen jókat kacarászik önmagán, hogy hogyan tud viselkedni néhanapján.
***
Van, hogy felteszi az ember magának a kérdést, hogy jó úton jár-e. Valójában nincs rossz út, csak hosszabb út van és rövidebb, de rossz út semmiképp. És ennek tudata pont elég az elmének ahhoz, hogy a hosszabb utat válassza. Néha az ember az örökkévalósághoz való vonzódása miatt érzi felhatalmazva magát, hogy eltévedhessen. Hiszen a rövidebb úthoz sietni kellene, a sietség meg sok erőfeszítéssel jár. Versenyezni igazán nem kell! De ha megállsz az út menti gyümölcsös fáknál, azért idejében tudd, hogy melyik gyümölcs rohadt és melyik nem.
***
Sokan gondolják, hogy a bölcsesség erkölcsösséggel is jár, pedig csak a szentek útja erkölcsös. A szenteknek nem kell tanítaniuk, mert a szentek élete maga a tanítás. A szent távoli, a bölcs közeli. A szent példakép, a bölcs emberbarát. A szent élete kiválasztottság, a bölcs élete megvilágosodás. A szent megtisztít, a bölcs viszont megért. A szentek élete legtöbbször nem jár bölcsességgel, csak egyszer-egyszer esik meg az ilyen: Jézus és Buddha.
***
Felébredés az álomból: a negyedik. Indiában úgy mondják, hogy Turija, transzcendens állapot, vágy nélküliség.
„Vágytalan a titkos természet, s a vágy hiánya: béke, az ég alatt a rend teljessége.” (Tao Te King 37)
A vágy hiánya: béke – írja. Valaminek a hiánya a teljesség. A bölcs tudja, a szent éli. Senki nincs rajtad kívül, csak te magad vagy. Az élet teljessége a tapasztalás, vagy a tisztaság, mindkettő járható. Nincs rossz út, csak hosszabb út van és rövidebb, de rossz út semmiképp.
A szavak mindig csak a felszínre mutatnak; legtöbbször nincs túl mély jelentőségük. A szavakkal azokat lehet megtéveszteni, akik azt gondolják, hogy a szavak önmagukban elegendők a mélységek feltárására. Soha nem volt így, és nem is lesz. A szó és az érzés eltéréséből keletkezett a hazugság és az igazság fogalma; később aztán évszázadokon keresztül már csak a fogalmakra építettek anélkül, hogy annak az érzésnek a tudatában lettek volna, melyre ráhúzták az igazság vagy a hazugság szót. Az érzés ad lehetőséget arra, hogy analógiákat alkossunk. A zen tanítók egyik módszere. A tanítvány megkérdezi: Mester, mond el, mi a végső igazság? Ő erre fog egy fűszálat és felmutatja. Mondhatna bármit – nincs rá szüksége, látszólag jelentéktelen dolgot tesz, mégis magában foglal mindent. A nyugati elme logikára, matematikára épít. Az érzés és a matematika a művészetben összpontosul. Egy arányos test a szépség érzetét kelti. A spontán bizalom is erre épül. Az arányos és szép küllemű ember megbízhatóbbnak tűnik. A hirtelen fellángoló szerelem az arányosság, a tökéletesség felsejlése; a test, a forma, a hang, az illat harmóniája, melyhez az elme további képzeteket társít. Az emberi elme analógiákban gondolkodik, de a szavak rendszerét használja. Aki túl sokat beszél, az elveszti szavainak jelentőségét, képtelen annyi érzést átélni, amennyit beszél, így a beszéd üres, semmitmondó. Ha a szavak érzésekkel társulnak, akkor erő rejlik bennük. Buddha kimondott egy szót, és mindenki elhallgatott körülötte. Mások órákon keresztül próbálják fegyelmezni a tömeget, hogy maradjanak csendben, mindhiába. Az érzés a jelenlét. Ha érzed a másik ember jelenlétét, akkor nem is kell semmit mondania, hogy tudjad mire gondol. Ha nem érzed a másik ember jelenlétét, akkor beszélhet hozzád, ordíthat is veled, nem fogod felfogni, hogy mit akar, mert egész máshol jársz. Jézus azt mondja: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat.Atanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. (Jn 14,23-24). A tanítás maga a figyelem; a jelenlét. Ha jelen vagy, ha figyelsz, meghallod a tanítást, ha nem figyelsz, nem hallod meg. Azt írja, aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Ez nem azt jelenti, hogy aki nem szereti Jézust, azt az Atya sem szereti. Hanem azt, hogy ha nincs jelenlét, nincs figyelem, akkor nem jutnak el a szavak sem, nem jut el a szeretet egyik irányba sem. A figyelem már önmagában a szeretet egy formája. Aki figyel, az szeret; ha valaki meghallgat, az jó érzéssel tölt el, és aki meghallgat, azt én is meghallgatom. Aki nem hallgat meg, azt nem tudom én sem meghallgatni, mert nem rám összpontosít, nem nekem beszél. Amiről Jézus beszél az a figyelem, az érzés maga, amit úgy hív, hogy szeretet. Azt mondja, ezt a figyelmet gyakoroljuk egymás közt. A figyelem a másik ember megértése, ha a megértés eltűnik, megszűnik a szeretet is.
Buddha egy fa alatt ült, és a tanítványainak magyarázott. Odament hozzá egy férfi, és beleköpött az arcába. Buddha megtörölte az arcát, és visszakérdezett: - És most? Akarsz még mondani valamit? A férfi kissé összezavarodott, mert nem számított arra, hogy ha valakinek az arcába köpnek, az képes megkérdezni: "És most?" Ez még egyszer sem történt meg vele. Ha megsértett valakit, az feldühödött, és visszavágott. Vagy ha gyáva volt és puhány, akkor mosolygott, és megpróbált a kedvében járni. De Buddha egyikhez sem hasonlított; nem volt dühös, egyáltalán nem sértődött meg, és gyáva sem volt. Csak tárgyilagosan megkérdezte: "És most?" És más nem történt. Buddha tanítványai viszont nagy haragra gerjedtek, nem gondolkodtak, hanem reagáltak. Legközelebbi tanítványa, Ánanda így szólt: - Ez túl sok, ezt nem tűrhetjük el. Te csak tartsd magad a tanításaidhoz, mi meg majd megmutatjuk ennek az embernek, hogy ilyet nem tehet! Meg kell büntetnünk érte! Máskülönben mindenki elkezd majd ehhez hasonló dolgokat cselekedni. Buddha ezt felelte: - Hallgass! Ő nem okozott nekem fájdalmat, de te igen. Ő új ember, idegen. Bizonyára hallott felőlem valamit, hogy "ez a férfi vallástalan, veszélyes ember, aki letérít másokat a helyes útról, egy forradalmár, egy erkölcstelen gazember", és ezek alapján alkotott rólam képet. Nem engem köpött le, hanem a saját elképzelését, azt a képet, amelyet rólam alkotott - hiszen nem ismer engem, akkor hát hogyan köphetett volna le engem? Ha mélyebben belegondolsz - mondta Buddha -, a saját elméjét köpte le. Én nem vagyok része, és látom, hogy ez a szegény férfi bizonyára valami mást is akar mondani, mert ez is a közlés egyik módja - a köpés is egy eszköz arra, hogy elmondjunk valamit. Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy a nyelv alkalmatlan - a mély szerelem, az erős harag, a gyűlölet, az imádság idején. Vannak olyan intenzív pillanatok, amikor a beszéd kevés. Ilyenkor tennünk kell valamit. Amikor nagyon szerelmesek vagyunk, és megcsókoljuk vagy megöleljük a kedvesünket, mit teszünk? Elmondunk valamit. Amikor haragszunk, rettenetesen haragszunk, és megütjük vagy leköpjük a haragosunkat, azzal is mondunk valamit. Én megértem ezt az embert. Bizonyára valami mást is akar mondani, ezért kérdeztem meg tőle: "És most?" A férfi még inkább összezavarodott. Buddha, pedig azt mondta a tanítványainak: - Ti nagyobb fájdalmat okoztatok, mert ti ismertek engem, évek óta velem éltek, és még mindig visszatámadtok. A férfi meglepetten, összezavarodva tért haza. Egész éjjel nem tudott aludni. Ha valaki találkozik egy buddhával, rendkívül nehéz, lehetetlen ugyanúgy álomba merülnie, mint előző éjszaka. Szüntelenül ott kavarog a fejében az élmény. Nem tudta megmagyarázni magának, mi történt. Egész testében remegett, és verítékezett. Még sohasem találkozott ilyen emberrel; Buddha darabjaira törte egész elméjét, minden megrögzött szokását, egész múltját. Másnap reggel újra odament. Buddha lábaihoz vetette magát, aki újra megkérdezte: - És most? Hiszen ez is egy módja annak, hogy elmondjunk valamit, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Amikor idejössz, és megérinted a lábamat, azzal olyasmit mondasz, amit szokványos eszközökkel nem lehet elmondani, amihez minden szó kevés; nem fér el bennük. Aztán így folytatta: - Nézd, Ánanda, ez a férfi megint itt van, és mond valamit. Olyan ember, akiben mély érzelmek dúlnak. A férfi felnézett Buddhára, és azt mondta: - Bocsáss meg azért, amit tegnap tettem! Buddha így felelt: - Bocsássak meg? De már nem vagyok ugyanaz az ember, akivel tegnap azt tetted. A Gangesz szüntelenül áramlik; soha nem marad ugyanaz a Gangesz. Minden ember egy folyó. Az, az ember, akit leköptél, már nincs itt; én csak hasonlítok rá, de nem vagyok ugyanaz, sok minden történt ebben a huszonnégy órában! A folyó nagyon sokat haladt előre. Ezért nem tudok neked megbocsátani, mert nincs bennem semmi neheztelés irántad. És te is más vagy. Látom rajtad, hogy már nem vagy ugyanaz az ember, aki tegnap idejött, mert az a férfi dühös volt - milyen dühös volt! Ő köpött, te, pedig meghajolsz előttem, megérinted a lábamat; hogyan lehetnél ugyanaz az ember? Nem vagy ugyanaz, ezért felejtsük is el a dolgot. Az a két ember, aki köpött, és akit leköptek, már nincs többé. Gyere közelebb! Beszélgessünk valami másról!
„Vannak pillanatok, amikor azt érezzük, hogy a nyelv alkalmatlan” – írja. A szavak a felszínre mutatnak, így ha valamit nem tudunk igazán elmondani, akkor tettekkel próbáljuk a bennünk bujkáló érzést kifejezni. Ha mérgesek vagyunk, az asztalra csapunk, ha jókedvünk van, szinte szárnyalunk az örömtől. Buddha az érzések felett áll. Nem érzéketlen, csak felettük áll, figyeli őket, ahogy áramlanak, mint a Gangesz. Azt írja: „Látom rajtad, hogy már nem vagy ugyanaz az ember, aki tegnap idejött”. Melyik ember lehetett valójában ez a férfi? Melyik közelíti meg inkább jellemét? Az, aki leköpte Buddhát vagy az, aki másnap a lába elé borult hódolatával? A jelenlét a kulcs. Sosem számít mi történt a múltban, sem hogy mi fog a jövőben. A jelen érzésével kell foglalkoznunk. Ez a keresztény bűnbocsánat jelentősége is: elfeledni a múltat. Nem vagy ugyanaz. Te az vagy, aki most vagy, senki más. Ezért csak azt kell szemügyre venned, hogy a jelenben mit teszel, és úgy figyelni érzéseidet, mint aki tudatában van, hogy ez az egyetlen pillanat, amivel kifejezheted önmagad. Pont ezért kell jól megfigyelned a pillanatot, nehogy becsapd önmagad. Egyszer ilyen vagy, egyszer olyan. Közben azt gondolod minden jogos, amit teszel, mert a körülmények megkövetelik. Meddig akarod játszani a szerepeket? A szavak mögött rejlő érzések lényünkből kell, hogy táplálkozzanak nem a körülményekből. Ha a körülmények határozzák meg az érzéseinket, akkor mi a jelentősége a létnek? A körülmények vannak, ha jó, ha nem jó – az érzéseknek ezektől függetlennek kell maradniuk, csak így közelíthetjük meg igazán azt, akik valójában vagyunk. Ha nem így teszünk, akkor csak bábuk maradunk, melyet össze-vissza sodornak a különböző helyzetek. Jézus azt mondja: "Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát.Ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult."(Mt 7, 23-27) Mindegy mit csinálsz, kétféle módon cselekedhetsz. Az egyik az a tett, mely mögött valódi szándék rejlik, a másik meg az a tett, mely mögött nem rejlik valódi szándék. Az első tudja mit tesz, a második csak sodródik. Saját lényünk valódi természetének felfedezése mutat rá arra, hogy az erkölcsi törvények mélyen a szívünkbe vannak írva. A hibákat csak a tudatlanság okozza, nem az emberi természetből fakadó szándék. Ezért bocsátott meg Jézus a rátámadóknak, és ezért nem gerjedt haragra Buddha sem, mikor leköpte az a férfi. Aki „kősziklára építette a házát”, annak valódi szándék van a tettei mögött, aki „homokra építette a házát”, annak nincs valódi szándék a tettei mögött, sodródik a körülményekkel, nem tudja, mit csinál. „Atyám,bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34) Megostoroztattak, megaláztak és keresztre feszítettek egy embert. Meggyilkolták. Ez az eredmény. Közben saját elméjük gyilkosává váltak. Harcoltak valami ellen, ami bennük zajlott, az elméjükben, és mivel ellenkező volt a természetükkel, azt gondolták, hogy a zavart el tudják távolítani belőle, ha meggyilkolják azt az embert, aki miatt a zavar keletkezett. Tévedtek. A valós szándék a megszabadulás volt az elme homályától, a végeredmény egy gyilkosság. Később mikor látták, hogy továbbra sem szabadultak meg saját zavarodottságuktól – holott Jézust már meggyilkolták – elkezdték a többi keresztényt is meggyilkolni, hiszen miattuk van még mindig ez a zavarodottság – gondolták. Meggyilkolták őket is, de maradt a zavarodottság. Az elme zavara mindig ellenségeket keres, mindegy hogy ki és milyen jellegű. Ellenség kell. Mert ha nincs ellenség, akkor rá kell, hogy jöjjek, hogy én vagyok megzavarodva. De hát az nem lehet! Én nem lehetek megzavarodva, nekem mindenképp ellenség kell, akin kitöltöm a zavarodottság dühét. Hitler ellenségei a zsidók voltak – ugyanez az eset. De mondhatnánk bármit, a kapitalizmust, a bűnözést, a pedofíliát. Ellenséget keresünk, és azt mondjuk: ez csak igazságszolgáltatás, így helyes. Választanom kell, azt mondom: az ellenség a rossz, mert én jó vagyok, saját rosszaságomat meg kivetítem a világra és elítélem. Érdekes, hogy az ember mindig saját hiányosságát ítéli el leginkább a világban, mintha ezzel teremtene rendet saját zavarodottságában. Mondhatnánk ez megalkuvás, és ez azt jelentené, hogy mindent fogadjunk el a világban úgy, ahogy történik. A világért sem! Buddha talán azt mondja, hogy „helyes az, hogy leköptél”? Nem, de ismeri az ember állapotát, és tudja mi a legmegfelelőbb mód arra, hogy felnyissa a szemeit: ha nem a jól berögzült szerepek szerint reagál – még csak sérelmet sem érzett a történtek miatt, ahogy valószínűleg Jézus sem. Nem könnyű eszerint élni, az ember indulatai folyton felszólalnak, ha az ego igazságtalanságot érez. De igazságtalanságot nem törhetsz ketté igazságtalansággal. Haragot nem csillapíthatsz haraggal. Gyűlöletet nem szüntethetsz meg gyűlölettel. Békét nem teremthetsz, azzal, ha visszaütsz. Az egyetlen út, ha igaz maradsz saját természetedhez, és az elme felháborodását saját magad kezeled, anélkül, hogy ellenségeket keresnél. Épp elég szomorú, ami a világban történik, nem kell hozzá még több ellenség! Így jutunk el oda, ahova a szavak már nem törnek át, ahol az érzéseken keresztül vándorolhatunk az elme homályán át a békesség állapotába. A szavak csak a felszínre mutatnak, azt keresd, ami mögöttük van.
Sokan gondolják, hogy nem szabad nevetni, ha komoly dolgokról van szó. Pedig egyes dolgokat nem azért tartunk komolynak, mert önmagukban azok volnának, csupán csak az emberi elme az adott dologhoz fűződő viszonyából alakulnak ki efféle tévképzetek. A komolyságban nem sok élet van; élet csak ott lehetséges, ahol dinamizmus, alkotás, szeretet és vidámság van. A lépcső első foka ez: feloldani a komolyságot. A komolyság nem természetes, mint ahogy a nevetés sem mindig. Az élet van, az élet folyik, az élet látható. A nevetés oldja a komolyságot; a komolyság fegyelmezi a nevetést. A természetesség nem egyik vagy a másik-, sokkal inkább az adott helyzet függvénye. Az adott helyzet láttatja veled, hogy mit követel a természetesség. Vannak, akik mindenen nevetnek, mindenből viccet csinálnak és mindent kifiguráznak. Önmagukat a legkevésbé. Az ego szent. „Mindenen lehet nevetni, de rajtam?” – mondják. Ahogy rájuk esik a választás megsértve érzik magukat, és a nevetés komolyságba és őrjöngésbe fullad. A humor egyik problematikája, hogy nem önmagára (nem a beszélőre) irányul. Amíg másokat kinevetsz, addig magaddal van bajod; ha magadon nevetsz, akkor kezded megismerni önmagad. A sírás és a nevetés között nem sok különbség van. A sírás önsajnálat; a nevetés ezt oldja; a híd az önirónia. Kinevetni és nevetni más. Kinevetni, azt jelenti, hogy magasabb rendűnek érzed magad, nevetni azt jelenti, hogy együtt érzel. Márpedig magasabb rendűnek képzelni magad egész egyszerűen becsapás. A tisztelet is csak közmegegyezés. Nincs magasabb rendű, csak látszat van, ami addig tart, amíg ki nem nevet valaki téged is. A nevetés sérti az egot, a komolyság táplálja. A második lépcsőfok ez: fegyelmezni a nevetést. A természetesség ott kezdődik, ahol megszűnik a komolyság és a nevetés. A természetesség lényege, hogy feloldja a kategorizálást. Mondhatják „ő egy komoly ember”, vagy hogy „vicces, mindenből viccet csinál”, és amit gondolnak rólad, úgy gondolsz majd magadra te is. Nincs ilyen. Aki ezektől nem tud megszabadulni az nem lehet természetes. A gyermek érti ezt legjobban, nála nincsenek kategóriák, egyszerűen csak él, vidáman. A vidámság a nevetés és a komolyság között van. A komolyság mögött félelem van, a nevetés mögött menekülés; a vidámság könnyed és friss. A vidámság nem akar ártani, sem leszólni, egyszerűen csak szárnyal, egészen addig, míg le nem tépik a szárnyait. Azt mondják neki: „miért vagy te ilyen csendes és miféle vidámság ez? Csak nem rejtegetsz valamit? Inkább te is nevess teli pofával, röhögj, míg szét nem pukkad a gyomrod. Visíts förtelmesen, hadd hallják mindenütt, hogy milyen jókedved van.” – aki nem képes vidámnak lenni, rendszerint ezt teszi. Azt gondolja minél hangosabban nevet, annál jobb kedve van. A vidám ember csak mosolyog. Ha ordítva próbálsz elmondani valamit, az nem változtat azon, hogy mit szeretnél elmondani. A közlés módja rendszerint nem a tartalomról, hanem a közlőről árulkodik. A nevetés is közlés. Abból, hogy min nevetsz, kiderül, hogy ki vagy. A nevetés is beszéd, a beérkező közlésre reflektál, csak a szavaknál érzékenyebb módon. A nevetés nem csak a szavakra figyel, a szituációra, az egész környezetre. A legkomolyabbnak tűnő helyzetekben képes az ember a legnagyobb röhögőgörcsöt kapni. Hogy miért? Reflektál a szituációra. Nem kell mondani semmit, ha nevetségesnek tartja a szituációt, nevetni fog, és pont a tudatos elfojtás következménye a megállíthatatlan röhögés. A vidámság ellentétpárja a melankólia. A melankólia és a depresszió nem ugyanaz. A melankóliát rendszerint félremagyarázzák. A depresszió klinikai eset, beteges, veszélyes, démoni; a melankólia nem. A melankólia a világ rendszertelenségének egyénbe zsugorított fájdalma; szomorú, de nyugodt; fájdalmas, de nemes. A melankólia a „teremtő állapot” elvesztésének szükségszerű következménye. Indiában a teremtésre azt a szót használják, hogy „líla”, azt jelenti: játék. A játék vidámság és frissesség, ez a teremtés ismérve. A vidámság és a teremtés elvesztése a melankólia állapota. A nevetés fontos üzenet. A nevetésben nem lehet ego, ha megjelenik benne, akkor szétválaszt, megjelenik a „te” és „én”, és köztünk a nevetés. Ha a nevetés szétválaszt, akkor nincs benne élet, mert az élet egység, ahol nincs „te” és „én”, hanem minden egy, és ha a nevetés szétválaszt, akkor az egyik oldalon megjelenik a melankólia – megszűnik a vidámság; ha meg megszűnik a vidámság, akkor a nevetésnek nincs semmi célja. A nevetés akkor élettel teli, ha összehoz, ha együtt érez, ha megszünteti a „te” és „én” állapotát, ha örömét leli abban, hogy a másik jól érzi magát, hogy mindketten jól érzitek magatokat. A nevetés az egyetlen dolog, ami felébresztheti az embereket a búskomorságból. A nevetés út a vidámság felé, a vidámság élet és teremtés. Élni annyi, mint vidámnak lenni.
“Az átlagos ember szemében a világosság útja, sötétnek tűnik, az előrehaladás, hátrálásnak tűnik, a sima ösvényt, hepehupásnak látja, a tisztességet nevetségesnek tartja, az erősödésről meg van győződve, hogy gyengülés, és a szivárványról, hogy színtelen.”
(kínai univerzisták)
Az ember törtet, szakadatlanul rohan előre, – azt gondolja – egyre iramosabban egy cél felé halad. Mindjárt ott vagyunk! – ordítja, és mikor azt érzi, hogy „már ott van”, akkor hirtelen ráeszmél, hogy a kívánt cél nem is létezik. Halo effektus. Négy dolog határozza meg a jellemünket: mások vádjai irántunk, saját vádjaink magunk iránt, mások elégedettsége velünk, saját elégedettségünk önmagunkkal; ezekből táplálkozik az emberi természet, még ha a végeredménynek a valósághoz nincs is túl sok köze. Az emberi természetből táplálkozik az ember célja, mely a külső fizikai világban realizálódik. A jellem és a cél összefügg, habár ez tudat alatt köthető csak össze. Négy dolog határozza meg a jellemünket, és ez a jellem négy dolgot határoz meg: a szándékot, a jót, a rosszat, a cselekedetet; de ebből a négyből is csak egy valós, a szándék. A szándék időtől független, letisztult forma, az összes többi anyaghoz vagy időhöz köthető. A jó és a rossz fogalma a hiányhoz köthető – minden erkölcsi törvény erre vezethető vissza. A hiány két dolgot hordoz magában: egyik hogy törekedj a jóra, a másik, hogy gyűlöld a jót. Az átlagos ember a második harcosa. A hiány érzete önmagunkkal való elégedetlenségünk. Az elégedetlenség érzése felruház, engedélyt ad a rossznak vélt dolog cselekvésére, a gyűlöletre, a harcra az igazságtalansággal szemben. Habár az igazságtalanság ilyen jellegű érzetének semmi objektivitása- sem célja nincs, az ilyen embert ez nem igazán zavarja. Az igazság mellett való kiállás nála sokkal inkább a büszkeség és az ego velejárója, mintsem valami univerzális igazságosság megalkotásának ösztönző vágya. A jó és a rossz, mint emberre vonatkoztatott fogalom csak időben létezik. Akit délelőtt utáltam, délután már szeretem, aki gyermekkoromban ellenségem volt, ma már jó barátom. Az előítélet és a másik ember felett való ítélkezés problematikája pontosan ez: az ember nem jó vagy rossz. Az ember egyik percben a jó, a másik percben rossz. Ha az ítélet az emberre vonatkozik, akkor minden tekintetben célt téveszt. Az elégedetlenség érzete a jóért való küzdelemre is ösztönözhet, ez a nemesebb út, hiszen a tettek ilyen esetben nem önmagunk elégedetlenségéből táplálkozik – hanem pontosan fordítva működik. Ha magammal nem vagyok jóban, hogyan lehetnék jóban másokkal? „Az elégedetlenség érzete csak egy idea, melytől meg kell szabadulni” – mondja az ilyen ember. Mi értelme volna felkutatni a világ összes zugát, keresni mi miatt vagyunk elégedetlenek, azt mondani másoknak, hogy „miattad vagyok sikertelen!” vagy hogy „rosszul nyírtad le a füvet”, „goromba vagy velem!”,„el van tévedve a világ” vagy hogy „rossz helyre születtem”. – mondhatnánk bármit, mégsem találnánk sehol az elégedetlenség okát, mert nem ott keresnénk, ahol valójában van: önmagunkban. Aki a nemesebb utat választja befelé fordul – „ha magamban megszüntetem, megszűnik a külvilágban is”. – mondja. Szeretem mikor meg akarják mondani nekem, hogy mit hogyan csináljak – ez még egészen el is fogadható volna, ha olyan akarnék lenni, mint ők, de nem akarok. Tanácsot mindig csak olyantól fogadj el, aki példaképed.
“Egy ember nem föltétlenül abban a pillanatban a legbűnösebb, mikor felemeli a fegyvert, hogy megöljön valakit. A bűn előbb van, a bűn a szándék.” (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)
Az emberi cselekedet részben összefügg az egyén által jónak és rossznak vélt dolgokkal, habár nem teljesen egyértelműen. A cselekedet nem más, mint a „jó” és a „rossz” fogalmak tisztázatlanságából eredő-, külsőségekben is realizálódott szándék. A szándék teljesen egyértelmű, mondhatsz bármit. Lehet, hogy rosszat akarsz valakinek, véletlenül mégis a javára válik, vagy éppen a legjobbat akarod, mégis teljesen összeomlik minden körülötted. A kimondott szó, a tett, a cselekedet mindig egy eltorzult forma – ebből adódik a keresztényi bűnbánat és bűnbocsánat szükségessége. A remény fogalma az, hogy a szándék, a jó, és a cselekedet összhangban lehet. A bűn meg nem más, mint hogy a szándék, a rossz és a cselekedet összhangban van. Szándék csak egyféle lehet, de a szándékhoz kapcsolódó tett rengeteg alternatívát kínál. A szándék viszont nagyvonalú, pontosan ez ad lehetőséget és szabadságot. A helytelen viselkedéssel ötvözött jó szándék, illetve az álszenteskedés két egészen különböző forma. Az álszent nem jó szándékú, hanem tetteit próbálja jó színben feltüntetni. – pont ettől veszélyes. A tökéletesnek tűnő emberekkel kell a legóvatosabban bánni, főleg ha ő maguk tartják magukat tökéletesnek. Az álszent nem követ semmilyen szabályt, az anyagba olvad, számára minden külsőség fontosabb az igazságnál. Idő és anyag. A szándék nélkülözi egyedül e kettőt. A kimondott szándék az őszinteség, nincs szüksége külső burokra sem titkolózásra. Amíg titkod van, addig nem lehetsz őszinte sem. Aki bizalmaskodik, az titkolózik is, aki meg titkolózik az veszélyes.
„Mindenki annyit ér, amennyit az a dolog ér, amit elérni igyekszik”
(Bulat Okudzsava)
A szándék és a cél a legerősebb kapocs. Az emberek szándékát nem abból ismerheted fel, hogy mit mondanak, sokkal inkább abból, hogy mik a céljaik, és miért azok. A szándék időtlen, a cél nem. A cél nem más, mint a szándék jövőben való megjelenése; eszköze a cselekedet – habár torzított formában. A szándék és a cél nehezen elválasztható. Minél céltalanabb az élet, annál alantasabb a szándék; minél magasztosabb a cél, annál magasztosabb a szándék. Az egyén értékrendje és a cselekedetek mértéke mindebből már levezethető. „Élj a mának” – ennek csak annyiban van értelme, amennyiben célod van. A múltban gyökereztetjük a „jó” és a „rossz” fogalmait, a jelenben „cselekszünk”, a jövő tartalmazza céljainkat és terveinket. Ha a célokat felváltja az ábrándozás, akkor letérünk az útról. A cél fogalma már önmagában hordozza a megvalósítás útját. Az ábrándozás az, amikor a cselekvés és az elérendő cél között hatalmas szakadék tátong, ilyenkor a múlt semleges, a jelen hasztalan, a jövő távoli. Célunk felé akkor haladunk, ha a múlt tanulságos, a jelen tevékeny, a jövő ösztönző. Az ember törtet, szakadatlanul rohan előre – azt gondolja – egyre iramosabban egy cél felé halad. Mindjárt ott vagyunk! – ordítja, és mikor azt érzi, hogy „már ott van”, akkor hirtelen ráeszmél, hogy a kívánt cél nem is létezik. Nincs okunk sietségre; aki rohan, az megbotlik, megsérül, talán el is keseredik. Fontos, hogy letisztázzuk magunkban mik a céljaink, miért azok, és ezeknek a céloknak milyen hatása van saját életünkre és mások életére – és hogy hogyan tudjuk őket megvalósítani. A legmagasabb rendű célok sosem taposnak el másokat; a szolgálat az egyik legmagasztosabb formája a szándéknak. “Senkiről sem akarok rosszat mondani és minden jót el akarok mondani, amit bárkiről tudok.” (Benjamin Franklin)
Vajon ha a porszem a sivatagban felismerné magát, hogyan tekintene magára? – kérdezné – Ki vagyok én? – és talán már mondaná is – Senki vagyok. Úgy járok, ahogy a szél fúj, ott vagyok, ahova ledob, úgy éget a nap, ahogy kívánja, azok vannak mellettem, akiket a sors rendelt mellém. Mit gondolna a porszem? Itt vagyok – gondolná – és még millióan körülöttem. Létem merő véletlen, életem céltalanság. Vagyunk, ameddig vagyunk, de értelmet nem találhatunk benne. Aztán híre kelne, hogy az a sok porszem, az a sok millió, sok milliárd, azok is kik már nem is tudnak egymásról, valójában egy egészet alkotnak, híre kelne, hogy ez az egész egy gyönyörű szép alkotás része, amit úgy hívnak, hogy sivatag. Mit sem tudna a porszem, hogy miféle dolog az a sivatag, de tudná, hogy része, és ha ő maga nem lenne, akkor a sivatag sem lenne olyan, mint amilyen. Milyen szép – gondolná. – Része vagyok ennek – de nem tudná igazán, hogy mi is ez; ezért napról napra el is felejtené. Minden nap eszébe kellene juttatni, hogy „te bizony a sivatag része vagy!”. És mikor eszébe jutna, akkor érezné, hogy ő fontos és örülne, hogy része lehet ennek a szépségnek. Aztán másnap megint elfelejtené, elfáradna, és kilátástalan lenne – így menne ez napról napra. Egyik nap aztán új híreket hozna a szél, azt dúdolná nekik, hogy nem csak ők vannak, hanem emberek járkálnak köztük, akik hatalmasak, egy lépéssel ezreket taposhatnak el, de ha úgy kívánják fel is emelhetik és megszentelhetik őket. Nevetne a porszem, mit sem tudna róla, hogy mik azok az emberek, de érezné, hogy lénye egészen megváltozik. Hol a félelem, hol a reménység lenne úrrá rajta. Oh, emberek – mondaná, habár mit sem tudna róluk – kérlek, emeljetek fel engem, ne tapossatok el; máskor meg átkozná őket, hogy miért tapossa el azt a sok szép porszemet, mely annak a nagy egésznek, a sivatagnak a része. Átkozott az ember, gonosz, gyilkos nemzedék. Aztán híre kelne, hogy az ember, aki a sivatagban él, ő maga is szomjazik, éhes, és küzd az őrült forrósággal. Kérdezné a porszem: hogyan lehet ez? Az ember, aki felettünk rendelkezik, aki minket felemelhet vagy eltaposhat, hát ő maga is szomjazik? – és akkor megint lágy hangon szólna a szél hozzájuk. Balgák vagytok! – mondaná nevetve – Az ember a Földre született, hogy teremtsen és alkosson, és hogy örüljön, hogy része lehet annak a szépségnek, amit úgy hívnak, hogy Föld. Akkor aztán a porszemek igazán összezavarodnának. Mi az, hogy Föld? Hát nem csak a sivatag van? Megőrült ez a szél, hogy ilyeneket beszél? Mi itt szenvedünk kétségek közt, hogy eltaposnak-e vagy felemelnek minket, erre aztán kiderül, hogy nem csak az a szép sivatag létezik, amit mi porszemek alkotunk? Aztán híre kelne egyes porszemek közt, hogy az emberek is ugyanúgy a kételkedés és a reménység között hánykolódnak. Ők is keresik lényük értelmét, egyesek isteni legendákban hisznek, mások meg kusza össze-visszaságnak és véletlennek gondolják az emberi létet. Mégis tudják, egyben mindannyian közösek: ugyanúgy alárendeltjei annak, amit egyesek úgy mondanak, hogy Természet. Miféle dolog ez? – gondolná a porszem – „Sivatag”, „Ember”, „Föld”, most meg a „Természet” – őrültség! – de aztán megrökönyödve ismerné fel újra: mégis itt vagyok valamiért! Én a porszem! – akkor aztán ismételhetné magában újra: senki vagyok! – de a szél békésen újra hozzá szólna: kedvesem, neked ez a rendeltetésed, itt kell helytállnod. Az ember nem eltapos téged, hanem te adsz neki talajt; az ember felemel, mert szeret téged. – De miért olyan tanácstalanok az emberek? Miért kételkednek és miért félnek? Miért kell reménykedniük nekik is? – kérdezné a porszem. A szél meg így válaszolna: Oh, az ember is olyan, mint amilyenek ti vagytok. Mikor csapások érik, átkozzák az istenüket, mikor elfelejtik életük lényegét, céltalanul és értelmetlenül cselekednek. Őket is mindennap fel kell ébreszteni, hogy felismerjék, hogy egy gyönyörű szép alkotás részei, de mikor felismerik örömükben ők is táncot járnak és szeretettel fordulnak egymás felé, mert tudják mindannyian ugyanúgy részei ennek a hatalmas alkotásnak. – akkor aztán a porszem igazán megörülne, mert felismerné, hogy akit ellenségének gondolt, ő is ugyanúgy örömtáncot jár, mikor felismeri, hogy az alkotás része, és ennek az örömtáncnak ő maga ad talajt. – Talán nincs is mit tennünk, csak hogy minden nap reggel felébresszük egymást és emlékeztessük magunkat, hogy az alkotás részei vagyunk. Oh, nem lehet ez túl kevés nekünk, hogyha ettől minden ember táncra perdül! Akkor a szél utoljára szólna: kedves kis porszem, örülj hát, hogy itt vagy és örömödet meghallják messzi-vidéken, akkor majd nem feledkeznek el rólad sem. Felemel téged az ember, az embert meg felemeli az Isten, és így örülnek együtt majd az alkotás és az alkotó. Minden, amit tudsz az neked csak legenda, de ez épp elegendő ahhoz, hogy örömödben táncra perdülj. Örülj hát! Még ha csak porszem is vagy!
